2016. július 27., szerda

115.- Tetovált aljanép - Nyílt levél Dr Halmai Lillának


Tisztelt szóvivő asszony!

Az Ön által említett műveletlen rizikófaktorok nevében szeretnék nyilatkozni. (Igen, eszerint magam is közéjük tartozom.) 
Sajnálattal szembesültem a minap azzal a szomorú ténnyel, mely' szerint az emberi intelligencia csak a legcsekélyebb mértékben függ az iskolázottságtól. A begyöpösödött gondolkodásmódot, a rosszindulatú megnyilvánulásokat egyetlen oktatási intézmény sem tudja kiölni az emberekből. Így, mint a fenti példa mutatja, (minden személyeskedést mellőzve) Önből sem sikerült. 
Feltételezem, miután ilyen kijelentéseket hangoztat nagy nyilvánosság előtt, akkor tisztában van azzal is, hogy a tetoválás, mint olyan, milyen régi történelemre nyúlik vissza. Példának okáért, hogy egy az 1990-es években az Alpokban talált kb 5000 éves múmia testét is már ilyesfajta motívumok díszítették, valamint, hogy az első fenn maradt írásos emlék Aetius orvostól származik a tetoválás technikájáról az időszámításunk előtti 6. századból. 
Manapság valamilyen szinten divattá vált. Nem csak a börtönviseltek, valamint alacsony végzettségűek viselnek mintákat a testükön, hanem becsületes, kiművelt emberfők is. Nem tudom a lelkemben hova tenni ezt a fajta fóbiát a "magunkfajtáktól". Mi a lelkünket, életünk fontos momentumait viseljük a bőrünkbe varrva. Ettől lennénk mi antiszociálisak és az ön szavait idézve rizikóhordozók? Nem látom a logikai összefüggést. Önnek eszerint bizonyára nincsenek például diplomás tetovált ismerősei. Nekem vannak. Szívesen bemutatnék párat.
Példának okáért, jómagam többek közt két nagy angyalszárnyat viselek a hátamon, ami számomra az édesanyámat jelképezi. Ő az, aki egész életemben óvott, szeretett, féltett, támogatott, s ez számomra azt jelenti, hogy egy nap majd szeretnék olyan szülőjévé válni a gyermekeimnek, mint amilyen Ő volt nekem és a testvéremnek. El lehet ítélni ezért egészen nyugodtan. Nem lesznek álmatlan éjszakáim, sőt idős koromban sem fogom bánni egyetlen percre sem, hogy így "elcsúfítottam" a testemet. 
Tudja mik köztünk az alapvető különbségek? Például, hogy mi tetováltak nem ítélkezünk azok felett, akiknek nincs motívum a bőrén, nem firtatjuk az okait, a végzettségüket, semmit.  
A magam részéről epillanatban technikusi végzettséggel rendelkezem, a jövőben tervben van felsőoktatási intézménybe is jelentkezni, addig is a vendéglátásban dolgozom. (Ahol ugye nyilvánvalóan antiszociális személyiséggel kell rendelkezzek, amikor napi 16 órákat mosolygunk a vendégekre...) 
Segélyszervezeteken élni sem szokásunk, sőt a magam részéről többször is támogattam a rászorulókat, a legtöbb esetben például ruhákkal.
Ezen sorokkal szeretném zárni a levelemet, bízva abban, hogy képes volt levonni a megfelelő konzekvenciákat és elgondolkodik a felelőtlen megszólalásain. Érdemes volna mindig, mielőtt kinyitja a száját.

Tisztelettel

2016. július 19., kedd

114.-Végzet

"Nincs végzet csak, ha magad is bevégzed!"
Tele van a közösségi portál jobbnál-jobb idézetekkel arról, hogyan is kellene gondolkodnod, vagy élned a kis látszatéleted, amit mindenkinek mutatsz.
Szebbnél szebb helyekre jutsz el, mindenki a barátod, akik ellenségeid, mennyivel gyengébbek nálad, s voltaképp nem érnek semmit. El is hinném, csak a szemeden látszik a hazugság. Ott megjelenik egy kis árnyék, mikor épp a szíved hasad ketté, s Te mégis mosolyra húzod a szádat.
Elfordítod a fejed, ha erőszakot látsz, hallgatsz mikor hazudnak, kedveskedsz, miközben az arcába üvöltenéd mi van benned.
Az egész élet egy kibaszott színjáték. Őszinte pedig csak az, aki szeret. Érzéseket titkolni lehetetlen, hazudni róluk, hogy léteznek szintúgy.
Tüskékkel veszem magam is körbe a szívem, ide nem engedek senkit. Igyekszem nem rést hagyni, ahol besétálhatnak. Felnyársalok ártatlanokat, akik megpróbálják, magam pedig csak ülök, hátamat a falnak vetem, s a fejem csóválom. Miért teszik, ha tudják mi lesz a vége? Maguk sétálnak bele a halálba...
Magam kisurranok a hátsó bejáraton, ahol egy olyan embert látok, akinek mindig emelt főjében hatalmas viharok dúlnak. Mikor a szemembe néz, a saját végzetem látom. S mégis megfogom a kezét, magam csempészem be a vészkijáraton. Megismerem a történetét, s szép-lassan a tüskék még magasabbra nőnek, amelyben lesz egy gyönyörű botíves kapu. Megtört a páncél, elszakadt a húr, kifolyt egyetlen csepp a pohár vízből, s szép-lassan folyt végig mindenen, miközben hömpölygő folyóvá vált.
Innentől nem az ölt, ami szegény próbálkozók szívébe fúródott, hanem ami gyilkos-lassúsággal, kínzó fulladással küldte őket a mennybe, vagy a pokolba..
Magam pedig úszok. Élvezem, ahogy körülölel, lágyan simogatja a bőröm, miközben tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal vethet véget parányi létemnek. S ezért nem a víz lesz a hibás, hanem én, aki azt hittem egyenrangúak vagyunk..
Annyiszor hallottam, hogy "feltétel nélkül szeretni" meg "elvárások nélkül".. A szerelem a világ leggyönyörűbb hóhéra.. Mert meghalunk tőle is, nélküle is.
Ha mindent kockáztatunk azért, aki legfájóbb és legszebb pillanataink okozója egyaránt... Akkor lehet ezt mondani. Semmikor máskor. Ha nem hozunk áldozatot, dobhatunk sutba mindent, mert kalap szart sem ér.
Két ember véletlen találkozása nem létezik. Ahogy előre elrendelés sem, de a Végzet.. Akinek a létezését nem tagadhatjuk meg.. Aki képessé tesz arra, hogy bármit túlélj, s akár arra is, hogy az utolsó pillanatban véreztessen ki...
Ellenállni nem tudsz, felesleges volna, nem te vagy az erősebb. A te dolgod egy. Küzdeni. Az utolsó szívdobbanásig..