109.- Nyuszi vagy McFly! - avagy a beszariság pszichológiája

Lehet szépíteni a dolgokat, felvezethetném finoman is a témát, de ti nem erre vagytok vevők és mi tagadás a lelkem minden apró szegmense tiltakozik ellene. Tehát kezdjük in medias res.
Legjobb barátommal beszélgettünk ma éjjel épp arról, hogy én az a fajta vagyok, aki imád utazni és nem csak azt a pillanatot akarja kiélvezni, mikor megérkezik. A legtöbb ember viszont, aki ezt állítja magáról, hazudik, leginkább önmagának. Hiszen csak a célba érés lebeg a szeme előtt, ezért hajlandó leküzdeni a legkeményebb akadályokat is (amiket leginkább ő állított magának). De tegyük a szívünkre a kezünket...

Te is kurvára össze fogsz roskadni, ha célba érsz! Mert onnantól nincs miért küzdened. Visszafordulnál, újra lefutnád azt a maratonnak tűnő távot, mai eszeddel vennéd ugyanazokat az akadályokat, mert beszartál, hogy valóra vált a vágyad. Nem tudsz vele mit kezdeni. Mert piszokul csábító volt, míg csak ábrándként sejlett fel előtted. Elgondolkodtál azon, hogy TE mit kezdenél, ha minden álmod hirtelen valóra válna? Igen sanszos, hogy belepusztulnál.

Két lehetőség van ilyenkor: Az első, hogy a cél előtt fél méterrel leülsz, elkezdesz a porba rajzolgatni és magadba zuhansz. Kérdéseket teszel fel magadnak, kételkedsz mindenben, ami körbevesz. Majd végignézed lassított felvételként, ahogy aki végig mögötted futott beér. Aztán elkezdhetsz rinyálni, mint egy fürdős-kurva, hogy mégis mi a francot képzel ez magáról, majd sír a szád, szitkozódhatsz, hogy hiszen végig te voltál jobb, akkor miért pont ő? Egyszerű a válasz, azért, mert te magad basztad el.
A másik alternatíva viszont, hogy eltekintesz attól, hogy már alig van erőd ahhoz is sokszor, hogy talpon maradj, mert az élet piszokul nehéz tud lenni, de egy utolsó nagy levegővel beérsz. Első leszel, győztél! A jól megérdemelt díjjal a kezedben remegő szívvel csak vigyorogsz még, ha belül össze is csinálod magad, mert nem tudod mi lesz ezután. Arról sosem mutat képet a mese, hogy mi történik a boldogító csók után. Nem derül ki, hogy Hamupipőke horkol, Ariel csámpás és Csipkerózsika egy hisztis liba lesz, mikor rátör a PMS. A pakliban benne van, hogy ez lesz életed legjobb, vagy legrosszabb döntése. A dolgok nem feketék vagy fehérek, kockáztatni pedig kötelező. Élsz, vagy meghalsz. Ha nem döntesz, akkor az Élet fog, mert olyan nincs, hogy semmi nem történik.
Az életünk végén sosem bánjuk meg azokat a döntéseket, amiket meghoztunk, csak azokat a dolgokat, amikhez túl gyávák voltunk, hogy meglépjük, megtapasztaljuk, megéljük..
És tudod mit? Ha gyáva vagy megélni az álmaidat, akkor rohadtul meg sem érdemled, hogy megvalósuljanak és boldog lehess!

Csak egy valamit kérek, hogy jegyezz meg

Egyszer és mindenkorra: 

Ha kockáztatsz, veszíthetsz,

Ha nem... Már vesztettél!

108.- Lotyók és műmájerek

Tisztelt Széplelkű olvasóim!

Ezúton kérlek benneteket, hogy hagyjátok abba az olvasást, mert a szalonképes megfogalmazásra ebben a bejegyzésben nem óhajtanék figyelmet fordítani. 

Az ember időnként kikapcsolódásra vágyik, s megesik, hogy jön a szikra, mi szerint ugorjunk be egy whiskey-re és pár csocsó mérkőzésre valamelyik szimpatikus kocsmába. Az elképzelést áthelyezzük a gyakorlatba és besétálunk egy felkapottabb helyre, ott biztosan lesz valaki, akit ki tudunk hívni. 

20 éves fejemmel öregnek tűnök a sok tinip.csa között, akik épp kufferkilógós miniruhában, köldökig érő dekoltázzsal, rázzák bele az aznap esti delikvens arcába magukat... Mert ennél diszkrétebben, vagy választékosabban ki sem tudnák fejezni, hogy "Haver, 2 Manhattan és addig kefélhetsz míg ki nem fulladsz!" A sok kis pöcsös meg csorgatja a nyálát és élvezkedik. Nulla meló és fullos élvezet, mert nekik több nem kell. Sivár érzelmi világuk nem társat kíván, csak az ösztöneik egy megfelelő méretű lyukat aznap estére. (Ha harangozni lehet benne az sem gáz. Lesz mit mesélni a haveroknak. A strigulát ugyanúgy be lehet húzni.)  Csak rajtuk ne ragadjon, mert még a végén a nevüket is meg kellene jegyezni. 

Kikérjük az italunkat legjobb barátommal és látja az arcomon a tömény undort, amivel végignézek a generáción, akiknek legdíszesebb példányait oda sodorta az élet aznap este (is). Pont mint azt a bizonyos szemetet...Összefújta őket is a szél. 

Előre megyek az asztalokhoz körbenézni, hátha ott jobb a helyzet, miközben pár becuccozott hegyi gorilla méretűre pumpált IQ harcos méreget. Nem tettem semmit a kirakatba, mégis úgy érzem magam, mint ha én lennék a kicseszett próbababa a kínai kirakatában.. Igyekszem nem tudomást venni róluk, s míg szabad pályát várunk felderengenek hasonló pillanatok. 

Példának okáért mikor egy kedves ismerősöm nem éppen a legdiszkrétebben (tegyük hozzá "kissé" illuminált állapotban) hozta a tudomásomra, hogy: "De bánom, hogy nem nyomtam nálad tovább a csengőt, téged jól meg lehetett volna baszni!"-majd ezzel a kijelentéssel rányúl a seggemre és csodálkozik, hogy akkora parasztsallert verek le neki, hogy hiába kétszer akkora, mint én a döbbenettől megborul. Mert van, amikor nem lehet szalonképesen lerendezni a konfliktusokat. Tetszik-nem tetszik, el kell fogadni. 

Megkapom a kérdést rendszeresen: Van pasid? S mikor erre (én hülye) őszintén válaszolok, akkor kapásból elkezdik lökni, hogy ők milyen jól bántak az exnőjükkel, aki viszont egy ordas nagy ribanc volt, de ők szeretnének bizonyítani egy arra megfelelő nőnek, hogy mekkora főnyeremények. Bizony haver, biztos vagyok benne, hogy álmatlan éjszakáim lesznek, ha nem látom az előterünkben a levetett rózsaszín airmax-ed és reggel nem kellene a fésűmért meg a hajvasalómért harcolnom. Amúgy meg a hóhér pöcsét nem érdekled, különben nem a napi kétszáz csücsörítős #yoloswag hashtages csúcsminőségű képeid kellene nézzem, mert Ájfonra meg Ikszpériára futja, de egy rohadt szótárra már nem telik, hogy helyesen megtanulj írni. S mikor mindemellett én maximálisan kulturáltan lekoptatlak, elmondasz mindenféle ordas ribancnak és elkezdesz a saját kategóriádban keresni. A 15 éves már kiégett csitrik közt, akik nyakig feltolt dekoltázzsal osztják meg mindennapjaik értéktelen perceit a nagyközönséggel, melyhez mély értelmű idézeteket csatolnak: "Szemembe nézel, szívembe láthatsz!" etc.. Oké kisanyám, néznék ők a két szép szemed, ha nem a hidegtől merevedő bimbóid szúrnák ki a szemüket a monitor túloldalán. 

Ezek után inkább van sok normális ember egyedül, mint kapcsolatban ilyenekkel. Ha pedig az ember megtalálja az ideális társat, akkor őt luxus elengedni..

 Mindemellett mindenki elég nagy már, hogy levonja a megfelelő konzekvenciákat. 

107.- A sorok közt

Mikor az életem egyik része éppen kezd felépülni romjaiból, egy másik látványosan darabjaira hullik szét. A bizalom minden apró téglája életveszélyt jelent, s te is látod, nem maradt más, csak menekülni, hogy ne öljön meg. Nem kockáztatsz, egyszerűen, csak futsz. El a világ elől.

Mindeközben felteszik a kérdést: Miért? Mert külső szemlélő nem láthat semmit a lélekben dúló viharokból. Nem írom ki a homlokomra, hogy szinte már alig valakiben maradt őszinte-tiszta bizalmam. Kiszitáltam a mindennapjaimból azokat az embereket, akik segítség helyett sokszor csak belém rúgtak még egyet. 

Ám bár ezzel szemben nincs okom panaszra. Mikor minden látszat ellenére a leginkább egyedül éreztem magam bukkant fel az életemben valaki, aki anélkül, hogy tudott volna róla erőt adott, hogy folytassam. Nem hiszek a véletlen találkozásokban, mert nem létezhetnek.. 

Felcsengetek. Tudja, hogy jövök. Nem kérdezi hány óra van, vagy miért "zaklatom" őt szokásos kis hülyeségemmel, csak beenged. Pár ilyen alkalom után már rutinosan kidőlök a kanapéra. Csak mosolyog, miközben azt kérdi, milyen sört kérek. Rábízom, mondtam neki, hogy a társaság jobban érdekel. (mindamellett, hogy nála csak finomakat ittunk :)) Elmondom neki, ami nyomja a lelkemet, ő pedig figyel és mellettem áll, akkor is, ha nem tud konkrétan segíteni. Ennyi. Valahogy ezután már eszembe sem jutna folytatni az aggódást, a kattogást, mert azt érzem megnyugszik a lelkem. Itt vagyok, már semmi gond nincs. Ami adódik már csak a múlt egy kárhozott emléke, vagy a jövő ígérete, ezzel szemben csak a "most"-ot érzem. Ahogy beszélgetünk érzem, hogy akaratom ellenére megnyílok. Úgy beszélgetek vele, mint senki mással. Nincs színjáték, semmi dráma és már arra sem figyelünk, hogy feltétlenül szalonképesen fogalmazzunk. Olykor csak összenézünk és nevetünk egymás aranyköpésein és szavajárásain. 

Magam pedig mikor kimegyek az erkélyre cigarettázni is élvezhetem a társaságát, annak ellenére, hogy neki van esze és nem él ezzel a szenvedéllyel. Nézem ezt az embert, akivel rövid idő elteltével is úgy érzem magamat, mintha már egy élettel ezelőtt is jóban lettünk volna. Ő, aki mindennap szembesül tragikus és "Tyúkanyó" sorsokkal, mindamellett, hogy az emberi butaság sokszínűségét és végtelen mértékét is lehetősége van csodálni.. Akiről tudom, hogy feltette az életét arra, hogy egy szebb világban élhessünk... pontosan ő áll előttem. Ugyanaz az ember. Mosolyogva, fáradtan, papucsban, az erkély korlátjának dőlve, miközben a város fényeit nézzük. Sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire sokat adunk másoknak azzal, akik vagyunk, s akivé válhatnak mellettünk. Önmagukká.

Az életben sokszor csak ennyi kell. Egy megmagyarázhatatlan jelenség, két ember, akik minden hasonlóságuk ellenére is különböznek, mint tűz és víz.. Nekik pedig talán fogalmuk sincs arról, mi, hogyan és miért volt vagy lesz,  mert csak a pillanat van. Semmi több. 

106.- Visszaszámlálás

"- Képzeld el édesanya, már csak napok kérdése! El sem merem hinni!
- Örülök Kicsim. Jó látni, hogy végre boldog vagy!"
Majd ezek után felhívtam a figyelmét, hogy
"Látod, milyen gyönyörű idő van? Hallod a madarak csiripelését?"- ránézek, épp pakolászik, mosolyog és közben bólogat. Majd még vagy 5 percnyi áradozás után csak ennyit tudok kipréselni magamból:
"Anya! Lennél oly tündér, hogy kifacsarsz? Szerintem már folyik belőlem a nyál, annyit érzelgősködök!"- elnevette magát. Hogyan másképp is reagálhatott volna? Nem egyszerű elviselni egy olyan embert, akinek az elméjét időnként hajlamos elborítani olyasfajta tiszta álmodozás, olyan őszinte vágyakozás, amelyre azt hinné az ember, hogy csak gyermekként képes.
Micsoda fatális tévedés! Milyen balga gondolat, hogy a felnőtt Nő minden pillanatban érett és felelősségteljes tud lenni. Pont, mint egy kamaszlány. Ahogy az itthoni ruhájában, kibontott hajjal végigugrálja és körbetáncolja a lakást, vagy mikor túlénekli a laptop hangszóróját. Tavasz van, hormonkavalkád, milyen egyszerű volna erre fogni. Ám magam szembesülök vele mindennap, mikor belenézek a tükörbe, hogy a mosolyt az arcomról akarattal sem tudnám levakarni. Olyan elvarázsolt tudok lenni, hogy nekimegyek a kapunak, mikor reggel elindulok és bocsánatot kérek tőle.
Egyszer azt mondtam a boldogság motiválatlanná tehet. Visszavonom, tévedtem. Ezzel akkor szembesültem, mikor komoly szituációban teljes figyelmemet az előttem sorakozó feladatokra tudtam összpontosítani. Ilyet még nem láttam, s megvallom, ha más meséli az arcába nevetek. Még, hogy ezért tanuljon meg az ember koncentrálni. S mókás, hogy mennyire lehetséges.
Szemed előtt lebeg a cél, a teljesítés áll a prioritási lista élén. Elbotlasz, összetöröd magadat, vannak akik beléd rúgnak még kettőt, mindezt segítő szándéknak álcázva, de felkelsz. Mert vannak akik tényleg a kezüket nyújtják s, ha kell az arcodba üvöltik, hogy "Kelj már fel! Nem teheted meg, hogy elbuksz!"-ez erőt ad és kitartasz. Majd a célegyenesből visszatekintve a boldog pillanatokra, s a gyötrelmes napokra egyaránt, azt mondod, hogy ezt az érzést mégsem cserélnéd el semmiért.
Napközben a buszon zötyögve elkezdtem számot vetni az elmúlt több, mint fél évről. Miből mivé lettem? Hova lett az önmarcangoló Viki, aki magába roskadva várta a jószerencsét, s mikor született meg az, aki ma vagyok. Aki már tényleg magasról tesz az intrikákra, a pletykákra, azokra az emberekre, akik popcornnal a kézben azt hitték, hogy: A Bukás című filmre ültek be, majd szembesülnek azzal, hogy azt a másik teremben vetítik.
A válasz pedig nagyon egyszerű. Boldogságra teremtettem és sikerre, ahogy mindenki, aki elhiszi magáról. S a végére pedig csak ennyi:

Minden mesének Happy End a vége. 

Ha még nem ott tartunk, akkor a történet sem fejeződött be.

Xoxo: Bonnie

105.- Kirakós darabkák

Valahogy ezeket a kora hajnali órákat nekem találták ki. Ezekben az órákban legtöbbször még vagy már ébren vagyok akkor is, ha épp nincs semmi dolgom.

Mindenki úgy gondolja ez egy új nap kezdete. Ám ahogy az ágyam karzatán üldögélve nézem a hatalmas ablakomból a napfelkeltét, úgy ötlik gondolatképp a fejembe, hogy a kezdet mellett ez a befejezés is voltaképp. Az éjjel kalapját emeli, s ma reggel könnyes szemmel búcsúzik, hideg, esős időt hagyva maga után. Mikor az ember felébred igyekszik nem úgy indítani a napját, hogy magával hozza az előző napok gondját, hanem már előre az aznapitól fél. Mi vár rá? Milyen lesz a légkör benn a melóhelyen, vagy épp az iskolapadban vési hosszú percek striguláját a kopott fapadokba, míg áhítattal rimánkodik magában, hogy a csengő harsány-dobhártya szaggató -rekedt hangján felsüvítsen. Milyen mókásak is vagyunk mi emberek. Folyton csak várunk, álmodjuk télen a forró nyarat, reggel a nap végét, s közben szépen-lassan leperegnek a homokszemek az órában. Míg rá nem döbbenünk, hogy ez a jelenlegi az egyetlen pillanat, amelyet meg tudunk élni. A múltat megváltoztatni nem tudjuk, s a jövőnek mindössze legszebb álmaink és leghűebb reményeink áldozhatjuk. Az egyetlen amit tehetünk, hogy most állunk neki megvalósítani őket, felesleges azon keseregni már, miért nem tettük meg ezt sokkal korábban.
No hiszen, beszélek itt a könnyed életszemléletről, laza hozzáállásról, s közben bort iszom. Magam sem így cselekszem. Azzal, hogy leírom mennyire másképp akarom csinálni, voltaképp a saját lelkem nyugalmát próbálom megőrizni.
Imádok olyan dolgokat leírni, amire azt mondják a szavak már kevesek. Költői eszközökkel, s igazán csak az érintettek által értett helyzetjelentésekkel kifejezni, ami bennem van. Oly' sokszor regélek szerelemről, nagy érzésekről, mert ez igazán foglalkoztat. Azt hiszem minden látszat ellenére érzelmes kis lelkivilággal rendelkezem, amely okán múzsának mindig van tere és lehetősége homlokon csókolni.
Épp a minap a hibákról esett szó, hogy kinek mi van a negatívumai közt, amivel épp valaki próbálja magát lebeszélni rólunk. Bele sem merek gondolni, hogy volt-e valaha olyan, aki épp az általam olyannyira titkolt vélt vagy valós gyengeségeimmel próbálta lebeszélni magát arról, hogy mellém szegődjön. Mindig ezt tanácsolják az embernek, hogy mérlegeljen, ámde a másik oldalról tekintve meglehetősen hátborzongatónak érzem.
Az élet egy nagy puzzle, ahol az egész képet talán sosem fogjuk látni egészében, s mi mégis csak hűen rakjuk az apró darabokat. Szép-lassan rájövünk, mi az ami passzol, mi való odébb és mi az, aminek helye nincs az összképben. Ám mégis vannak dolgok, amik sosem változnak. A lap amelyre kirakjuk, s az, aki játszik. Hiszen móka ez, ha úgy akarjuk látni.
Mégis.. Oly' hiábavaló a töprengés mindarról, ami ez után következik. Találgatunk, filozofálgatunk, majd az élet mutat egy olyan alternatívát, amely bennünk fel sem merült. Így válik izgalmassá, kerülnek új emberek, új szituációk az életünkbe.
S, hogy az a darab passzol-e.. Majd eldönti maga a részecske. Néha nem mi szabjuk meg a játékszabályokat. Egy biztos: Bármi történjék is, az életünk a saját kezünkben van.