2016. április 28., csütörtök

104.- Mi életed vágya?

Bolondulok a motivációs videókért. Ezek azok, amelyek a legmélyebb pontról is képesek segíteni, hogy felálljak és, ha motivált is vagyok, csak még inkább segítenek. 
Amióta akkor is nézem, ha jó a kedvem egyre több olyat találok, amelyen utána akár napokat is képes vagyok elmélázni. Nem meglepő, most is így jártam. :) 

A kérdésem adott: Mi a szíved vágya? Mit tennél akkor, ha a pénz, mint olyan többé nem számítana? 
Felsejlett fejemben a régmúlt egyik kedves emléke, mikor óvodás kisgyermekként megkértek minket rajzoljuk le, mivel szeretnénk foglalkozni, ha felnövünk. Rengeteg csillogó szemű kisgyermeket látok magam körül, akinek ceruzája alatt serceg a papír. Állatorvos, űrhajós... S én csak mosolyogtam alkotás közben. Lerajzoltam magamat egy ceruzával és egy "teleírt" papírral. Majd odajöttek az óvónők és csak pislogtak. 
" - Ez vagy Te?"-kérdezték.
- Igen. Én, ha nagy leszek, író leszek!- vágtam rá azonnal. 
- Miről szeretnél majd írni?
- Mindenről, ami eszembe jut és tényleg érdekel.- láttam elgondolkodtak a válaszon. Valószínűsíthetően nem is tudták mire vélni.. Majd feltették a kérdést, hogy mi a célom ezzel? Mert egy orvosnál például egyértelmű, hogy gyógyítani szeretne, nálam (szerintük) nem volt az.
- Én is segíteni akarok. Azoknak az embereknek, akiknek szükségük van rám." 
Mosolyogtak és arrébb mentek, megnézni a többiek alkotásait. Kifejezetten zavaró volt, hogy kételyeket láttam az arcukon, s a délutáni szieszta közben kihallgattam a beszélgetésüket alvást színlelve, mikor kitárgyalták, hogy beszélni kellene a szüleimmel, vagy velem, hogy álmodozzak inkább valami szakmáról, amivel nem fogok éhen halni, mert íróként nem valószínű, hogy lesz esélyem érvényesülni. Ám végül nem beszéltek senkivel, mélyen hallgattak. Bizonyára úgy gondolták ki fogom nőni. 1999 óta leghanyagabb számításaim szerint is 17 év telt el, a világ változott, valahol én is, ám az álmaim nem fakultak szemernyit sem.  
Teszek kitérőket, tény és való. Nagy baj velem, hogy a hideg ráz a puszta gondolattól is, ha valami az ölembe hullik. Nem szeretek azonnal megkapni dolgokat. Küzdeni vágyom és játszani, ezzel pedig időnként elkényeztet az Élet, kihívásokból jut éppen elég. Volt idő, mikor annyi, hogy azon gondolkodtam feladom és beletörődöm egy középszerű életbe, elszegődöm valahova és küzdök a létfenntartásért, miközben olyat csinálok, ami piszokul hidegen hagy. Remekül hangzik nem? Mégis belevágtam. Úgy döntöttem meg akarom tapasztalni, hogy milyen is ez és félig még csitri fejemmel úgy gondoltam okosabb most tapasztalatot szerezni, mint mondjuk család mellett rádöbbenni arra, hogy 40 évesen szakmailag kiégtem. 
Legnagyobb szerencsém talán, hogy volt, aki mindig hitt bennem, bármit csináltam. Aki már évtizedekkel ezelőtt is csak annyit mondott, hogy az lehetek, aki csak szeretnék, mert képes vagyok Rá! S, hogy ő mellettem fog állni, bármit teszek is. Eltelt 2 évtized, s betartotta az ígéretét. Ő volt az Édesanyám. Mindmáig Ő az az ember, aki akkor is hisz bennem és lelket önt belém, mikor már én sem magamban. Már csak ez is erőt ad, hogy egy nap majd azért legyek név, mert az igazat mondtam és kiálltam azokért, akik nem voltak képesek lehetőségeik okán Önmagukért. 
Én ezért csinálom. Nem vágyom gazdagságra, kacsalábon forgó villára. Egyszerűen, csak... Boldog leszek! 

2016. április 22., péntek

103.- A Végzet Emlékirataiból- Az Utolsó

A ma hajnali órákban megfogalmazódott bennem a gondolat, amelyen már régóta filozofáltam: "Mi lesz, ha?"
Soha nem hittem volna, hogy erre az elhatározásra jutok, de magam döntöttem úgy, hogy semmi sem lesz. Egyszerűen már magamnak sem hazudhatok tovább, hogy egy olyan ember méltó a bizalmamra, aki voltaképp nem. Emberileg nagyra becsülöm, félreértés ne essék, de besokalltam. 
Naiv kislányként hesegettem el folyton-folyvást a gondolat legkisebb szikráját is, hogy lépnem kellene, mielőtt én látom kárát, papoltam arról, hogy meg kell becsülni magunkat, s miközben oly' sokan mondták mennyit segítettem nekik, addig magamat mindig egy alsóbb polcra helyeztem másoknál.
Hittem benne akkor is, mikor mindenki azt mondta, nyissam már ki a szememet. Hajlandó voltam eltekinteni attól, hányszor lett volna szükségem rá és nem volt ott. 
Nem az a fajta ember vagyok, aki azt várja el a környezetétől, hogy mindig ő legyen a középpontban. De amíg én bárkinek tartom a vállam, hogy felfogja a könnyeit, és hátamat használom pajzsként, hogy felfogjam vele az őt ért támadásokat, addig meg tudnám becsülni, ha ez kölcsönös volna. 
Míg PSz vacillál és terepszemlét végez, én döntöttem. Hadd keressen tovább, én kiszállok a játszmából végleg, mielőtt igazából rákezdene. Meguntam folyton érzéketlennek mutatni magam és a gyermeki játékokat, miközben a szeretteim kezükkel az arcuk előtt figyelték, hogyan sérültem újra és újra. 
Én a Végletek Embere vagyok és a dolgokhoz csak kétféleképp tudok hozzáállni: Nagyon vagy sehogy. 
Már kisgyermekként is eképp viselkedtem, ha valami érdekelt abba teljes szívvel-lélekkel belevetettem magam, s nem számított mennyi akadályt gördít elém az élet, mert harcos típus voltam, vagyok és leszek is még élek. 
Nem vagyok hajlandó feladni az elveim, az álmaim, pláne nem Önmagam, azért, hogy valaki egy alternatívaként tekintsen rám, esetleg rájöjjön a dolgok mikéntjére! Egyszerűen... én vagy győzedelmeskedem, mint egyetlen, vagy pedig felveszem kalapom, legbájosabb mosolyom, s érzéketlen búcsú után integetek a múlt felé. 
Mindig mire pontot tettem volna a dolgok végére, ő tett egy vesszőt, hogy ne tudjam befejezni. Magam pedig hagytam, egészen mostanáig. Többé már nem. 
Az Életemben a továbbiakban olyannak van helye, aki Önmagamért szeret, elfogad és nem csak a sokadik vagyok a prioritási listáján. Cserébe, én ugyanígy állok hozzá. Ezt kívánom csak hozzáfűzni a búcsúhoz így a végére.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

2016. április 16., szombat

102.- A Végzet Emlékirataiból 8.- Levél PSz-nek

Szép Napot a Kedvesnek!

Oly' sok a gondolat, s mily' kevés a szó. Szívem elmondaná, mindazt mi belőle kikívánkozik, s az elme... az a bonyolult, pedig megakadályozná. "Mire jó ez?"- nos, talán könnyebb lesz. :)
Mindig mikor látom Önt, annyi érzés tolong fel bennem, őszinte szívből jövő szeretet mellett a kétely, s a félelem. Vajon, ha tudná, érdekelné? Többre tartana, mint azokat a puszta kósza gondolatokat, melyek átfutnak önön, mikor szájához emeli a sörös korsót harsány kacagás közepette, mert egy cimborája, valami mókásat mondott?
Esetleg csak egy lennék a millió alternatíva közül, kik azt hitték átlátnak mosolyán, s komolyan bedőltek az illúziónak, hogy többet jelentettek egy puszta kalandnál? Oly' sokszor méláztam ezen, féligszítt cigaretták ezreit leégetve. A szűrő már perzselte ujjaim, s magam még mindig csak néztem a végtelen távolt, a hulló leveleket, a havas tájat, s mostanra már a virágzó természetet. Éreztem kabátomon az eső fürgén hulló cseppjeit, fújt kemény-hideg téli szellő könnyeket a szemembe, s most a széken kinyújtott lábaim simogatják a tavaszi napsugarak. Nekem pedig ugyanazok az emlékek okoznak bágyadt pillanatokat, miközben mindkettőből egyre több lesz.
Sokszor szólt úgy másokhoz, hogy éreztesse, maga az, aki a lovon ül, s ön mellett a gyalogság. Csak, hogy mellettem nem, s miért is tette volna? Hiszen tudta, szinte teljesen fegyvertelen vagyok.
Azt tartom magaménak, amivel az Élet ajándékozott meg, Önnön magamat. Sem többet, sem kevesebbet adni én nem tudnék. Ha ez nem elég? Vigye el az ördög, s keressen olcsó szajháknál boldog éjszakákat, s kajtassa tovább a boldogságot, amelyre olyannyira vágyik. Nem vagyok könnyű préda, s ezt azt hiszem tudja is. De ön a vadász, én a vad. Nem gondolom, hogy reszortom volna meghódítani. Láttattam magamból apróbb szeleteket, ahogy fotelének karfáján keresztben ülve, néztem a távolba, s megnyíltam, vagy amikor az ablakában ülve, fejem odahajtottam a vállára. Én azokban a pillanatban nem kívántam mást. De valahol mégis... Több kínt.. Azt, aki reggelente felhúzza a ruháját, s hatalmas mosollyal áll neki a legnehezebb napjának is. Azt, akihez ezek a sorok íródnak.
Először, s utoljára teszem meg, hogy ilyen pőrére vetkőzöm, s kiadom lelkem legmélyebb rezdüléseit. De ne vegye oly készpénznek, hogy itt vagyok, ó ne! Mert amilyen villámcsapásként érte a megjelenésem, úgy is fogok eltűnni, ha azt érzem nem becsül eléggé. Akkor is, ha mélyen belül millió apró darabra hullnék.
Vágyom arra, hogy egy reggel úgy ébredjünk egymás mellett, hogy minden rendben van. Nem kell sietnünk sehova, csak a vállára fekszem, s önfeledten-gyermekként élvezzük a pillanatot, mintha több ebben a rongyos életben nem adódna belőle. Bár azt hiszem ennek a mesének a varázsát igazán a sok küzdelem adja meg, mely messze eltol, s mégis összeköt. Csak annyit tudok, hogy bármi történik, már semmi nem lesz ugyanaz, mint azelőtt, mielőtt megismertem. S más lehetőségem nem lévén, csak bízom a Boldog végkifejletben, mert Ön mellett egyszerre vagyok érett nő, s bohó kislány.. Önmagam.
Csóközön
Bonnie

2016. április 9., szombat

101.- A Végzet Emlékirataiból 7.- A Tökéletes Ember

PSz megint megihletett... (A Végzet Emlékiratainak múzsája) :) Mai beszélgetésünk alkalmával felvetette, hogy még mindig szeretem-e a régi filmeket, amelyre természetesen igennel válaszoltam. Ő pedig ajánlotta a Tökéletes Férfi című filmet. 
- Az egy mese?
- Nem, rendes film.
Utána esett le neki elsőre mire gondoltam, majd helyesbített: Nem mese, monda!- nevetett. 

Ezek után pedig röviden elmondtam neki, hogy szerintem nem létezik tökéletes férfi, ahogy nő sem. Csak olyan ember létezik, akit minden hibájával együtt és azok ellenére is szeretni tudunk. (Persze, azt már nem tettem hozzá, hogy erre ő maga döbbentett rá. Sejtem, hogy el fog gondolkodni rajta szabad perceiben és talán rájön. ) 

Eleve meddő a gondolat, hogy létezhet hibátlan ember. Induljunk ki egy nagyon egyszerű példával. A fentebb említett delikvenst példának okáért ki tudom kergetni a világból, ha felhozom neki, hogy Mc Haver és a Teknő voltaképp melegek és egy pár, míg engem az tesz boldoggá, ha másoknak jó. (Apropó, erre inkább nem térnék ki, hogy ez nálunk hogyan került szóba. A lényeg annyi, hogy én nevetek, ha látom, hogy falra mászik a puszta gondolattól is. :D ) Az pedig, ha valaki a saját neméhez vonzódik a legkevésbé sem zavar. (Aki azzal lehet, akibe őszintén szerelmes az boldog, aki pedig boldog, az nem árt másoknak. Ennyire egyszerű az én tézisem.) Vagy például, hogy ő nem szokott kávézni reggelente, ezzel szemben, míg én nem iszom képes lennék álló helyemben elaludni. Tehát a legalapvetőbb dolgokból is származhatnak apróbb(-nagyobb) nézeteltérések. Pont ezért, mert nem vagyunk ugyanolyanok. 
Ez csak vicc, de szerintem nagyon aranyos :) 

Évekkel ezelőtt láttam egy vígjátékot, aminek Eddie Murphy volt a főszereplője. (A címe most nem ugrik be.) Épp házasodás előtt állt, mielőtt a trónra lépne és a számára kijelölt nőt kellett volna elvennie. Elvonult egy szobába beszélgetni vele.. (Kis piszkok, nem rosszra gondolni! Tényleg csak társalgási célból.) Megkérdezte a nőt, hogy mi a kedvenc étele, hobbija, színe stb. és mindegyikre ugyanaz volt a válasza: "Az, ami Önnek Felség!"-majd mikor rájött, hogy a nő valóban így lett nevelve, hogy egy önálló gondolata ne legyen, elmenekült Amerikába "világot látni". Természetesen ott meglátta a Nagy Őt, aki épp foglalt volt, mert valami nyálfejű reklámmuksóval kavart, akit az apja rá akart tukmálni. Majd egymásba szeretnek és happy end lesz. (Elnézést kérek a spoilerért, de így életszerű a példa.) Tehát a tanulság ebből is az, hogy a Nagy Ő sem hibátlan, sőt! Úgy gondolom igazán akkor tudunk beleszeretni valakibe, ha felnézünk rá, mert valamiben jobb nálunk. 

Nem mondom, hogy az ember fia-lánya nem borul el a rózsaszín ködtől. Ez így normális, ez adja meg a dolgok varázsát. A kémia legbájosabb és legkegyetlenebb játéka, mikor a Józan Ész reális látképet biztosító útját elvágja és beszórja habos-babos vattacukorral. Az Eddie Murphy Show-t legjobb barátom ajánlotta még nekem anno megtekintésre. (Mindenkinek csak ajánlani tudom.) Olyan szarkasztikusan-nyílt őszinteséggel és sajátos humorral beszél a párkapcsolatokról, hogy sokadszorra is ugyanúgy végig tudom nevetni, majd mikor az utolsó vidám könnycseppem is elmorzsolom, csak filozofálni kezdek. (Több kedvenc példámat is ide szándékoztam írni, de meggondoltam magamat. Majd megnézitek.. ;) ) 

Késő esti monológom zárósoraiként pedig a következőket rónám a virtuális papírra: Butaság keresni a hibát bárkiben. Másokban is, magunkban is, pedig folyton azt tesszük, s mily' hasztalan! Amikor rátalálsz arra, akit az Igazi-nak érzel már semmi nem fog számítani. Az álmatlan éjszakák, a lecsordult könnyek, s az a rengeteg tapasztalat, míg Rá vártál, hogy megismerd.. Minden lényegtelenné válik és bizonytalanná, Csak azt fogod tudni, hogy Vele akarsz lenni, akkor is, ha olyan, amilyen. 
Mert a szerelem nem ismeri az emberek mércéit, mert más szemüvegen keresztül nézi a világot. S akár tetszik, akár nem, ránk is ránk fogja adni, előbb vagy utóbb. 






2016. április 6., szerda

100.- Mindennapi bűnök

Számtalanszor olvastam már a két végletről: a vallásosságról és a meggondolatlan-féktelenségről. Úgy tűnik nincs átmenet. S, ha már bomba, szóljon nagyot! Százszor inkább leszek néha bűnös, mint ártatlan!  Az emberben persze van, hogy megszólal a lelkiismerete, mikor már neki is sok, amit tett, de ez alapvető. Bocsánatot kérni is tudni kell. Ám most nem erről szeretnék mesélni. 

Az utóbbi időben igen sokszor futottam bele vallásos, majd "lázadó"gondolatokba. Megmondom őszintén, engem ez világéletemben hidegen hagyott. Kevés dolog köt le kevésbé a vallásnál. Mindenről megvannak a saját nézeteim és nem vagyok hajlandó gondolkodás nélkül hinni valamiben, amit mások akarnak a számba rágni.  

Megtehetném, hogy úgy élek, ahogy a "helyes" lenne. Leszokom a dohányzásról, mérsékelem a húsfogyasztást, az időnkénti alkoholfogyasztást pedig nullára redukálom. Megérem a 100 évet cserébe lemondok mindenről, ami miatt megérné... :D (Jó, ez egy morbid vicc volt.)

Tegye fel a kezét a monitor előtt az, aki még soha nem szeretett bele olyan emberbe, akibe nem lett volna szabad. A minap olvastam, hogy tudósok a szerelmet, nem is mint érzés, hanem mint addikció definiálták. Mert az érzés legalább annyira függővé tesz, mint a kemény szerek. (Megfigyelte már valaki, hogy azoknak mennyire vakvágányon, illetve kényszerpályán van az életük, akik kemény drogokkal élnek? Pont azért, mert a két érzés, majdnem egy és ugyanaz. Ölhet, butíthat, nyomorba dönthet.) A szerek használójának a drog a minden, míg a szerelmesnek imádata személye. Hova is jutottunk? "Ne tisztelj más Isteneket!"-ezzel is csak azt ismerik el, hogy vannak.. Nemde? Valamint, hogy "Ne imádj bálványt!"-ergo, ha valaki a szerelme képeit kiteszi akár a közösségi oldalára vagy csak az íróasztalára, megszegi a Tízparancsolatot.

Előfordult az már vajon mással is, hogy hazudnia kellett valaki érdekében? Azért, mert segíteni akart neki, vagy akár csak, mert saját magát kellett kivágnia szorult helyzetből? Nem kételkedem, hogy mindenkivel megesett már. Ne legyünk álszentek. A mai világban lehetőségünk nem volna érvényesülni, ha mindig csak az igazat mondanánk. Természetes, hogy törekednünk kell rá, de kérdem én, hibát vét-e, aki a hallgatásával valakit óvni akar a fájdalomtól? Szubjektív meglátásom erről azt hiszem egyértelmű. Így eljutottunk addig, hogy "Ne tégy hamis tanúságot!"

De ami a legjobban kiborít, az a "bujasághoz" való hozzáállás. Egyszerűen a hátam borsózik a gondolattól, hogy vannak emberek, akiknél még megállja a helyét a tézis, hogy "Szeretkezni csak abból a célból szabad ha gyereket szeretnének!"- elkeserítő. Ha ebben a témában olvasgatok, gyakran belefutok a "másik tábor" igen gyenge lábakon álló ellenérveibe, miszerint a mai fiatalok orrba-szájba közösülnek mindennel és mindenkivel, aki az útjukba akad. 
Hja kérem, ez nem a korszak hibája, hanem a szülőké, akik nem figyelnek oda a gyerekükre és azoké, akik mindig csak a másikra mutogatnak. Mert lehet le kellene ülni azzal a kiskamasszal (lehetőleg mihamarabb) és ha kínos, ha nem, elmondani neki a tényállást. Persze, nem lehetne így sem megvédeni őket mindentől, de legalább benne lenne az esély, hogy elgondolkodik. 
Édesanyám mindig azt mondta nekem, mikor anno erről kérdezgettem, hogy: "A szeretkezés a szerelem legmélyebb kifejezése."- s bár tudom, hogy manapság ez már nem feltétlenül állja meg a helyét, szeretnék hinni benne, hogy ez valóban így van. Mert szexelni lehetne bármikor, bárkivel és semmi nem különböztetne meg minket az állatoktól. De az sem lenne kevésbé kellemetlen, ha mondjuk az ifjú pár a nászéjszakán ejtené meg az első aktust és ott bukna ki, hogy nem működik köztük a kémia. 

A magam részéről sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy az ember legyen becsületes és tiszta lelkű, lehetőségeihez mérten pedig segítsen másokon. Mindeközben pedig adja Önmagát. Nem a társadalmi nyomásnak kell megfelelni, mert a döntéseit mindenki maga hozza meg, a következményeket pedig szintúgy ő viseli. Csak arra figyelj, hogy: Mindig bele tudj nézni a tükörbe! 






2016. április 3., vasárnap

99.- Tökéletes vagy!

Végérvényesen és visszavonhatatlanul itt a tavasz! El nem tudom mondani, mennyire várta már téli-hólepelbe bújt lelkem ezt az időjárást! Bár igaz, jelen helyzetben még leginkább csak a közösségi portálon található képeken, illetve a teraszról csodálhatom, de nem sokára már medvehagymát szeretnék szedni, a virágba borult mecseki sétányokon!
Az ember ilyenkor szeret elmélázni mindenen, hisz ideje és lehetősége adódik rá. Hazudnék, ha mondanám magam nem tettem meg. Így elég érdekes következtetésekre jutottam, amelyet most megosztanék veletek.
Először is, ahogy Édesanya szokta mondani: "Helyezzük magunkat a megfelelő polcra!"- magyarul, legyünk tisztában az értékeinkkel. Nem is olyan régen elkövettem azt a hibát, hogy nem tartottam magamat a tanácsához. Másban kerestem a boldogságot, miközben a saját vélt/valós hibáimat ezzel felnagyítottam. Szerintem mindenkivel fordult már elő, hogy megfelelési kényszere támadt, mindaddig míg a gyeplő teljesen ki nem csúszott a kezéből. Nos, magam is így jártam.. Olyan emberben láttam meg csak és kizárólag a jó tulajdonságait (illetve a negatívumai felett elsiklottam), aki úgy tűnik nem volt méltó rá, mert érzelmileg nem áll azon a szinten, ami mondjuk egy jól működő kapcsolathoz kellett volna.
Vagy legalábbis hozzám biztosan nem. Ettől függetlenül nincs rá egy rossz szavam sem, remélem ez kölcsönös. Megtanultam, hogy igenis ki kell állnom mindig és mindenkor magamért és az, hogy hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni nem szabad, hogy azzal járjon, hogy folyamatos stresszben érzem magam, vagy megpróbálok gyökeresen változtatni az alapszemélyiségemen. Így mindkettőnknek megvan az esélye megtalálni a megfelelő társat, ezen kívül pedig épp elég fontos van az életben, amire lehet koncentrálni, ez éppen csak kikívánkozott belőlem. :)  

Elméláztam a helyzeten, hogy mennyire furán viselkedik az ember, ha azt szeretné, hogy szeressék. Rágörcsöl mindenre. Próbál úgy öltözni, beszélni, vagy gondolkodni, egyáltalán önnön jellemét megtagadni, mert valamely külső tényező azt sugallja: ezt kell tennie. 
Tisztázzuk: Az egyéniséged (mindazt, aki valójában TE vagy és senki más) nem jogod, hanem KÖTELESSÉGED megőrizni! Nincs az az ember, akiért érdemes volna eldobni azt a csodát, aki te vagy. 
Lehetsz introvertált vagy extrovertált személyiség, bolondulhatsz a természetért, vagy épp az éjszakai életért, szeretheted az életed, vagy épp válthatsz életmódot, mindaz ami benned van tökéletessé tesz a magad valójában! Mindössze annyi a dolgod, hogy ezeket másban is észrevedd. A leggorombább, legmogorvább, legellenszenvesebb emberben is ott van a szeretet,a jóság, a szépség, akkor is, ha nehezebb észrevenni. Ám, ha sikerül, büszke lehetsz magadra, mert mindenkiben képes vagy a legjobbat látni.
Mostanra csak ennyi és ne feledd: Akinek számítasz, olyannak szeret, amilyen MOST vagy és, ha változol akkor is fog. A Nagy Ő pedig a hibáiddal együtt fog mindennél jobban imádni. 
Előbb-utóbb mindenki életében eljön az Igazi, akiért megéri várni a holnapot, s, aki mellett nem akar majd elaludni, mert szebb lesz a valóság, még az álmainál is! 

Szeretettel Ölel: 
Bonnie

2016. április 1., péntek

98.- A szerelemről

"Várlak. S, ha majd 20 év múlva látlak, lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, mint Április elején." Rúzsa Magdolna-Április

Oly' bolondos, s oly' bohókás. Mennyi kínt okozó, mégis vágyjuk, mint fulladó egy lélegzetet. Holott, ami miatt megszűnik a lég, s forró tikkasztó után, észrevétlenül hirtelen csap át szúró-hűvösbe... Igen, ez volna a szerelem. Genetikailag belénk kódolva vágya. Nem tudunk mit tenni ellene, s talán a leginkább kontrollálhatatlan az Életünkben.
Istenem, milyen könnyű volna azt szeretni, akit az elménk megfelelőnek érez. Hisz' nézd csak Bonnie! Szeret téged, óvna, s vigyázna rád, meghallgatná szíved minden óhaját, s megjavítaná lelked minden repedését. Nem csorognának tőle könnyek arcodon, mert feltétel nélkül vágyódik hozzád.- magam pedig pislantok kettőt, halovány mosoly jelenik meg arcomon, majd tekintetem afelé fordítom, kiről tudom, hogy jót akar nekem, s csak ennyit mondok: "Nem Ő az Igazi."
Ahogy az előző században mondanák, elszalaszt az ember lánya egy jó partit. Mindezt azért, mert szíve inkább húz a gyötrelem felé. Hívhatod, ahogy akarod, a szerelem nem egy nyugodt vízi sétahajózás.
A reinkarnáció hívői úgy tartják, egy valami nem változik egyetlen életünkben sem: a szemünk. Midőn a lélek külvilág felé fordult tükre, így ketten, akik már találkoztak valamely előző létükben felismerik egymást tudat alatt.
Lehet az ember szkeptikus. Senki nem tiltja meg. Ám, ha belegondol, maga is ráeszmél, hogy nézett már farkasszemet olyasvalakivel, akinek a tekintete ezer és millió gondolatot ébresztett benne. Vonzódást, vágyat, s a tudatot, hogy ismeri, de fogalma sincs honnan. Lehet ezeket karmikus találkozásoknak nevezni, ám a lényegen mit sem változtat.
Két ember véletlen találkozása nem létezik. Számomra maga a gondolat is legalább oly abszurd, mint a tézis, hogy az ember leélheti a neki szabott időt Élete Párjával teljesen konfliktusmentesen. Ugye milyen balgaság? Hisz' kell a küzdelem, az átsírt éjek, s a fájdalom..
Vannak, kik azt hiszik kiábrándultak ebből, nem keresik, s valahol lényük mélyén próbálnak beletörődni a "sorsukba", hogy nem találják meg a másik felüket. Ám a boldogság iránti vágyukat már csak emberi mivoltukból kifolyólag sem fogják tudni soha elfojtani magukban, s előbb-utóbb homlokon csókolja őket a felismerés: Enélkül sosem lehet az ember maradéktalanul boldog.
Nincs, ami pótolni tudná...
A torokban dobogó szív, remegő kezek, zavart szavak motyogása mikor hozzád szól. A legjobb formádat mutatnád, s ahogy múlnak a percek döbbensz rá, hogy egy épkézláb mondatot nem bírsz összetenni, míg egy légtérben vagytok.
Majd, ha románccá válik, a (titkos) légyottok varázsa, lopott percek, elkószált gondolatok, titkos összekacsintások, majd a pillanatnyi mosolyok, melyektől utána olyannyira eufórikus érzés kerít hatalmába, hogy elmédben csak ódákat tudnál zengeni róla... az általad túlmisztifikált átlag emberhez. Aki mindeközben legalább annyira botor,s gyarló, mint bárki más. Ettől függetlenül reménytelen egy rózsaszín ködfátyoltól elvakult embert szembesíteni az Imádott hibáival. Csak ellenállást váltunk ki belőle, s védeni fogja, mert Ő látja benne azt, amit más nem vesz észre.
Vele minden pillanat szebb, nélküle kínzóbb, hisz kalandos, mint egy hullámvasút. Emberfeletti magasságok, s lassan-gyilkoló, belülről csendben emésztő völgyek. Szerelem és gyűlölet. A kettő közt pedig mindössze egyetlen hajszál. Ami stabilabb a világon mindennél. Mert Nagy Ő, hiába van csak egy, de, ha valakibe az ember Szerelmes volt, akkor az a sejtjeibe ivódik, sosem múlik el teljesen.
Emlékeket hagy maga után, s olyan művészeti alkotásokat, amelyek tovább élnek, mint az alkotó. Mert jöhet bármilyen modern kor, ez az érzés megmarad. A maga tiszta, gyönyörű, angyali és kegyetlen valójában.

"És: most mondja Erzsi. Mi a kegyetlenség, mi a gyávaság, és mi az erkölcs? Maga iránt ne legyek kegyetlen, aki aki annyi fájdalmat okozott nekem-s Ő iránta, a Jóság, a reménytelen jóság, a hallgató, kíváncsiság nélküli, igénytelen, önzetlen szeretet iránt igen? Mondja, mi kötelez e földön Erzsi- ha nem a Jóság? " (Füst Milán levele Jaulusz Erzsébethez-részlet)