2016. február 25., csütörtök

97.- Élet a halál előtt

Lépett a megszokott-szűk utcácskában, s már körül sem nézett. Vitték lábai egyenest az otthon felé. Eső áztatta hosszú fekete szövetkabátját, kontyára halk cseppenéssel ült le minden csepp, s ujjai egyre csak a cigarettát szorongatták. Általában naponta többször végigmegy ezen az úton, s mindig oly' mélyen el tud merülni gondolataiba, hogy az ismerős lécberakásos kaput is már úgy nyitja, hogy körbe sem néz. Kutyája összegömbölyödve pihen a bejárati ajtó előtt, melynek tükrében megpillantja önmagát. Nem téveszt meg, nincs baráti félhomály, hiszen mutatja az ázott kabátot, s felhívja figyelmét az esőtől a frizurából kigöndörödő apró tincsekre is. Pont, mint kislány korában. 
A különbség annyi, hogy abban az időben még nem volt társadalmi elvárás mindig a maximumot nyújtani, ha a szükség megkívánja kegyesen hazudni, vagy hallgatni. Kimondhatott mindent következmények nélkül, s ha valakinek a hibáira gyermeki őszinteséggel rávilágított csak a szülőhöz fordultak váll veregetve milyen értelmes csemetéje van. 
Manapság sikk a vélemény-nyilvánítás, ha ugyanaz, mint a tömegé. Vannak aktuális a kedvencek, akikről mindenki beszél, s a legtöbben ugyanazt mondják. (Talán ez generációnk egyik legnagyobb rákfenéje.) 
Lázadozunk folyton, minden ellen. Nem találjuk a helyünket, mégis úgy próbálnak legtöbben beilleszkedni, hogy pocskondiáznak, vagy az egekig magasztalnak bizonyos dolgokat, hogy ne tűnjenek ki a csordából, hátha ezáltal tartozhatnak valahova. Tetszik, nem tetszik, ez szembetűnő, ha valaki kicsit is figyel... 
Kíváncsivá tett a gondolat, mellyel eljátszadoztam, hogy mi leszünk az első vérbeli B-megoldások generációja? Mert beszélünk mind nagy álmokról, szőke herceg(nő)ről, nagy házról, gondtalan-víg életről. Persze, az álmok fontosak, ám ha megnézzük a korosztályunk tagjait, voltaképpen hol is tartunk? Legtöbben a kényszermegoldásoknál, látszat-kapcsolatoknál... 
Kell egy pillanat, ami sorsdöntő. Az elhatározás, majd a sziklaszilárd akarat, amellyel úgy döntünk, nem hagyjuk magunkat eltántorítani a céljainktól. Mindig a helyes út a nehezebb. Bátorság kell ahhoz, hogy felvállald a véleményed, kiszállj egy rossz kapcsolatból, vagy éppen elkezdj felkészülni annak az életnek a következő lépcsőfokára, amire igazán vágysz. 
Az "ego" amely vissza akar húzni téged a komfort zónádba, mindig ott fog lesben állni, s integet neked, hogy gyere vissza. Csábító szavával próbál visszaédesgetni, hogy "Ugyan már, minek mondanád a szemébe? Rosszul is elsülhet." S te inkább némán üvöltve visszasüppedsz a fotelba, ahol nem érhet impulzus. 
S a döntést az Élet a kezünkbe adja, mit akarsz magad után hagyni? Egy életművet, mellyel következő generációk sorsát is megalapozhatod, vagy a segged lenyomatát a fotelben.. 

2016. február 6., szombat

96.- Nem egyedülálló páratlan!

A különbség a két szó közt hatalmas, attól függetlenül, hogy a jelentésük nem sokban tér el.
Szinglinek lenni. Az interneten rengeteg kép terjeng különböző családi állapotokról, s való igaz, hogy attól, mert valakinek nincs kinn például a legnagyobb közösségi portálon, nem jelenti azt, hogy például nincs társa.
Pont ma gondolkodtam el ezen, mit is jelent a 21. Században függetlennek lenni (amelyet ez esetben a társtalanságra értek). Nem rég olvastam arról, hogy az intelligens nők jelentős része inkább választja az egyedül létet, mint, hogy az igényeiből leadjon egy esetlegesen nem is megfelelő társ miatt. Lehet nevetni, de magam is inkább ezt választom.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kapom meg gyakran a kérdést:"20 éves lányként nincs pasid?" Most következzék a saját álláspontom a dolgok állásáról.
A virtuális térben egyre gyakrabban látom csak egyik, vagy csak másik oldalára kihegyezve a helyzetet. Hogy mennyire rossz, hogy nincs kihez hozzábújni, esetleg mennyire szerencsés helyzetben van az illető, mert bárkit megkaphat. Nos, akik sűrűn ilyen képeket tesznek ki, azoknak az önértékesükkel igen komoly probléma lehet.
Nem tudom ki-hogyan vélekedik a dolgokról, de az éremnek mindig 2 oldala van (plusz pereme). Szingliként van szabadidőm, amikor akarom, nem kell partnerhez igazodni és szabadon randizgathatok. Ám de ott vannak a számomra legfontosabbak, akiknek az időbeosztását ugyanúgy figyelembe veszem nap, mint nap ezáltal ugyanott tartunk.
Gondot fordítok magamra. Minden nap adok magamnak Én-időt. Önzőség? Szerintem a legkevésbé sem. Mert hogyan várhatjuk el majd a párunktól, hogy szeressen és úgy fogadjon el bennünket, ahogy vagyunk, ha magunkkal szemben erre nem vagyunk képesek?
A randizgatás. Na ez egy elég komplex kérdés. Van időszak mikor sikítva tudnék menekülni a szó puszta hallatán, ám, ha belemegyek szívvel-lélekkel-izgalommal készülök anélkül, hogy gondolkodnék hogyan tovább. Majd kiforrják magukat a dolgok. Akinek helye van az Életedben, minden előzetes figyelmeztetés nélkül be fog lépni, akinek pedig el kell tűnnie onnan.. Nos, az bármennyire is tiltakoznánk ellene, el fog.
A magányról. Úgy gondolom ez független a kapcsolati státuszunktól. Volt már rá precedens, hogy kapcsolatban éreztem magamat olyannyira elhagyatottnak, hogy nem egyszer sírtam el magam és hiába voltunk együtt, naponta 5 percet nem tudtunk beszélgetni, annyira eltávolodtunk egymástól. Nem együtt éltünk, hanem egymás mellett. Fogalmunk nem volt arról mi zajlik a másikban, s, ha az érdeklődés erre csak az én oldalamról volt meg. Van ilyen.
Ezzel szemben jelenlegi helyzetemben mindennek érzem magamat, csak magányosnak nem. Legjobb barátom, a családom, barátaim... ők mindig itt vannak nekem. Nem kell taktikákhoz folyamodjak, hogy figyeljenek rám és ugyanúgy szeretnek itthon kócosan, melegítőnadrágban, smink nélkül, mint kicsípve, lelkemet ünnepi díszbe öltöztetve.


Úgy gondolom, csakis ez számít. Soha többé nem akarom hanyagolni őket senki miatt, hozzám tartoznak, a lelkem legfontosabb részei és, ha majd egyszer felbukkan a mesebeli Nagy Ő, akkor velük és ezekkel a dolgokkal együtt kell elfogadjon, mert másképp lehetőséget sem fogok biztosítani rá.

2016. február 3., szerda

95.- Teddy maci szindróma

Az ihlet mindig megtalál, nem kell keresd... Általában mikor kellően intenzív érzéseid vannak bármivel kapcsolatban... 

Mint például, hogy akkor tudok olyan írást kiadni a kezemből, amihez szívesen adom a nevemet, ha valamin kattogok és például akkor tudok a legintenzívebben edzeni, ha felidegesítem magamat...
A mostani terv is ez. Jár az az agyam, cikáznak a gondolatok a fejemben és voltaképp a semmin húzom fel magamat. De in medias res... 
Hogyan válik két ember pillanatok alatt idegenné? Melyik az a pont mikor eljutsz oda, hogy valakit, aki fontos volt neked egyszerűen elkezdesz kizárni a mindennapjaidból? 
Mindenkitől más az, amit hajlandóak vagyunk "elviselni" azért, hogy az életünk részének tudhassuk. Természetes reakciónk, hogy kaparunk azért, hogy ne veszítsük el, csak a mérték változó. De szó, mi szó, aki ki akar zárni, az kifog... Nem nekünk kellene küzdenünk, hogy ott maradhassunk, ahol. 
Mert sokan ilyenek, hogy kiválasztanak a plüssjátékok közül, leporolnak, szeretgetnek, ölelgetnek, netán oda is tesz a párnájára, hogy mellette legyél.. De valami történik. Kap egy jobbat, szebbet, vagy egyszerűen csak megun. Először csak a polcra tesz fel, hogy még rád tudjon pillantani, ha épp kellesz neki, majd fog és a sarokba dob, mert kell a hely a többinek. Te meg fejjel lefelé pillantgatsz ki a penészes falak derékszögéből, hogy mit ronthattál el... 
Hiszen te ugyanaz maradtál, akit megszeretett, talán csak ő változott meg, vagy.. a legfájdalmasabb felismerés: félreismerted. 
Ha nosztalgiázni vágyik majd leporol, de megeshet, hogy eljutsz odáig, hogy akkor már magadtól esel be az ágy alá, hogy ne találjon meg. Mert kicsi a sansz akkor már, hogy felforgatja az egész szobát, hogy a nyomodra bukkanjon. 

Ne adj isten számolsz azzal, hogy egy másik ember nem egy plüss, akivel akkor játszol akivel akarsz? Amikor leltárt készítesz az életedben, boldog vagy, esetleg épp a kispárnád sírod tele valaki miatt, számolsz azzal, hogy valakiben te is pontosan ugyanilyen érzéseket generálsz? 
Mindig jobb csalódni, mint kételyek közt lenni. Pontosan ezért utálnak engem annyian, mert kimondom, amit gondolok. Igyekszem finoman, de sokszor fájó még így is. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. 
Csak egyet kérek (ha nem teszed meg, a te dolgod, nem az én érdekem) tanulj meg őszinte lenni! Vállald fel a véleményed és a tükörbe fogsz tudni nézni! Másnak pedig esélyt adsz arra, hogy megtalálja azt, akinek anélkül is fontos, hogy küzdenie kellene érte.