2015. december 31., csütörtök

92.- Óév zárás

Körülbelül 10-11 éves korom óta minden szilveszter napján csinálok egy összesítőt az elmúlt évemről. Visszatekintek, egy csokorba gyűjtök mindent, amire büszke vagyok és szembenézek a hibáimmal, hogy lehetőség szerint többet ne kelljen velük ilyen szinten szembesülni. Nos, nézzük Bonnie és a blog 2015-ös évét.

Bonnie Világában az év első felében megismerkedhettetek Patrick-kel az Aranyszívű bohó sráccal, aki azóta úgy tűnik hál'isten megtalálta azt a lányt, aki hozzá illik és akire mindig is vágyott. Nem Bonnie volt a megfelelő társ számára, de ezúton is kívánok nekik még sokszor ennyi boldogságot, mint amennyi idén érte őket.

Ugyanígy jelent meg, mint derült égből villámcsapás Karl a lány életében. S mivel egyikük sem volt rá igazán felkészülve, számítani lehetett rá, hogy a történetnek nem lesz a legpozitívabb végkimenetele. De ezúton is szeretném átadni neki az Bonnie/Marina köszönetét. Elindította az Önmegvalósítás útján, megmutatta neki mennyit ér valójában, megtanította korlátok és feltételek nélkül tiszta szívből szeretni és azt, hogy hogyan élvezzük ki életünk minden napját, mintha az az utolsó volna. Soha nem fogja tudni elmondani neki, hogy mennyit is tett érte az alatt a rövid idő alatt, amit együtt tölthettek. De Marina nevében is nyilatkozhatok, itt mindig lesz barátként, aki hazavárja tárt ajtókkal és késő este gyros tálat csinál neki, ha épp azt szeretne.

Majd az ősz kezdetével került elő az a bizonyos PSz, akit sosem neveztünk nevén, ám mégis Ő a "Végzet Emlékirataiból"-bejegyzés sorozat múzsája. Az ember, akivel minden nap élmény, ám nélküle időnként főhősnőnk csak egy kétségbeesett kislánnyá válik. A Férfi, aki mellett olyan néha, mint egy hullámvasúton, mikor csak reménykedni tudsz, hogy teljesen biztonságos.
Még akkor is, ha már az elejétől tudni lehetett, hogy sosem volt az. De mellette boldog a lány, s érzi, hogy minden rendben lesz. Előbb vagy utóbb biztosan.

Köszönettel tartozunk továbbá minden régi és új Barátnak, valamint Bonnie családjának, akik végig mellette ültek és akár 100x meghallgatták ugyanazt a históriát, hogy boldoggá tegyék a lányt. Mikor maga alatt volt, nem engedték összetörni, s csak remélni tudom, hogy Ők sem érezték magukat soha elhanyagolva. Jövőre még több időt szeretne veletek tölteni, amennyit csak tud.

Mindez idő alatt Bonnie elkezdte a 2016-os év legnagyobb meglepetését, amelyről csak nagyon-nagyon kevesen tudnak, de figyeljetek és higgyétek el, hatalmas dobás lesz. ;)

Köszönetet szeretnék nyilvánítani továbbá mindenkinek, aki részt vett Ebben az Évben (is) a lány életében. Átnevetett/végig beszélgetett napok és éjjelek, dobogós versenyeredmények, napokra elszökések a Világ elől, jó tanácsok, biztatások, időnként korholások.

"Valamint hálás vagyok mindenkinek és büszkeséggel tölt el, hogy segítettek abban, hogy az év minden napján Önmagam legjobb verziója lehessek. Nélkületek nem jutottam volna oda, ahol most vagyok. Köszönöm drágáim <3"- Bonnie Parker

Kívánom minden álmotok váljon valóra az Új Évben, sose veszítsetek a motiváltságotokból, emberi kapcsolataitok fűződjenek még szorosabbra és Sose feledjétek:
Önmagatok legjobb barátja és legnagyobb ellensége TI MAGATOK VAGYTOK!

2015. december 25., péntek

91.- Karácsonyi képeslap

Kedves Migráns Jézuska!

Milyen furák az emberek, nem? Ünneplik a születésed, mikor a Te családod is bevándorló volt, aki menedékért könyörgött és vannak ateisták, akik az "apád" létezésében sem hisznek.


Persze nem hagynak más alternatívát, mert ilyenkor a 80. unokatestvér is előkerül. Hogy a hirtelen ebben az időszakban támadt "nagy családi összetartozás"-érzése vagy a hazai ízekre korgó gyomra hozta el ilyen messze hozzánk, nem tudja senki sem. Mindemellett kit érdekel? Mert a már 20 éve kinn dolgozó rokon hoz valami csilli-villi dolgot külföldről, mert hát felvitte az Élet az Ő dolgát, itthon a minimálbér töredékéért robotolt, napi 12 órát és kenyeret alig tudott venni. Most viszont tudod, van az az Életszínvonal emelkedése, amely okán megengedhette ezt is magának.
De hát szégyellje el magát. Külföldre megy ki dolgozni? Holott itthon annyi munkalehetősége lenne közmunkásként, hogy ő lehetne a panel-sejk. Persze, ha fenn tudná tartani, mert Magyarország jobban teljesít és Abu Dhabiban azon aggódnak, hogy szebb arany stukkókkal díszített stadionjaink lesznek, mint nekik. Mondjuk focizni nem tudunk. De az kit érdekel? Legalább lesz hol lefutni a felcsúti gyerekeknek a Cooper-t...
Visszatérve a születésnapodra (mert ez a nap mégis csak a tied)..
A magam részéről már rég túl vagyok azon a ponton, hogy értsem mi ennek az ünnepnek a valódi lényege. Vagyis, felfogom, csak pusztán elméleti szinten.
Mert már szeptember óta nyomják az arcomba a legjobb ajánlatokat, amikre össze sem kell spórolnom a 15ezres ösztöndíjamból, mert szinte utánam vágják. Sőt, majdnem a boltok fizetnek nekem, hogy vigyem el az árujukat, mert kell a hely az újaknak. Vagy csak ki akarnak takarítani, tudja a fene.
A gyarló ember meg kompenzálni akar. "Egész évben köcsög voltam veled, de tessék, parancsolj egy plazmatévé, aztán kuss legyen jövő karácsonyig!" Meg új fogásokkal kísérletezünk karácsonykor, amik ízre lehet, hogy ehetetlenek, de jól mutatnak majd a Pistagramon. #éncsináltam #órákatszívtam #utálomeztakaját #utálomacsaládom #demostegyévigmegintnemkell
A képmutatás felsőfoka. Persze, lehet maradi vagyok, amellett, hogy én sem eszek meg bármit amit elém raknak, de én még valami olyasmiről hallottam közel 20 éve, hogy ez a szeretet ünnepe. Ahhoz képest többet hallottam arról, hogy a kedves rokont is szívesen tálalnák egy almával a szájában...
De tételezzük fel, hogy nem ezt a részét nézzük a dolgoknak, hanem, hogy valakinek családja sincs. Ők meg bármit megadnának egy arcot tépkedő Uncle Ben-ért. Mert ami nincs, az kell, ami meg van, attól meg megszabadulnánk...
De nézzük a mai napot (December 25.) átlag Pista bá koleszterin, illetve véralkohol szintje már az egekben van, déli 12 tájékán, mert mindenből enni kell, hogy az asszony be ne rágjon és nincs olyan rokon, akinek az egészségére ne kellene lehúzni egy kupicával. (Éljenek kis hazánk hagyományai! Ezzel nincs is semmi gond.) Még akkor is, ha esetleg átlag Pistunak elkattan az agya a töménytelen mennyiségű töménytől és agyonveri az asszonyt meg a családot, akik esetleg a jól léte felől érdeklődtek, vagy pusztán hangosan levegőt mertek venni a közelében. De psszt, erről nem beszélünk, mert Facebookon mindenhol vidám posztok vannak, én meg erre nem kapnék elég like-ot..
Egy szó, mint száz: Boldog születésnapot Kishaver! Remélem egyszer sikerül ezt a 3 napos ünneplést is méltóképp véghezvinni..

2015. december 11., péntek

90.- Most élsz!

"Most élsz! Most örülj, hogy szép a nyár! Most örülj, hogy van ki vár és a két karjába zár!"
Máté Péter

Úgy élünk napról-napra, mintha elég időnk volna. Minden számunkra fontos dolgot halogatunk, mert azt hisszük lesz még rá lehetőségünk, hiszen egy élet áll még előttünk. Ebben nem is tévedünk, csak a kérdés az, mikor lesz az utolsó nap, melyik mosoly lesz a leginkább szívhez szóló, vagy mikor kerül sor a csókra, mely magában hordozza a "soha viszont nem látás" keserű ígéretét. 
A legtöbben egy látszatvilágot építettek ki maguknak. Ezt várja el tőlünk a társadalom. Fogyasszunk, szaporodjunk, aztán távozzunk... Lehetőleg minél nagyobb nyomot hagyva magunk után a történelem színpadán, hogy a következő generáció majd a mi nevünket feledhesse el, mint közülünk oly' sokan az elődeinkét. 

Mert, ha elhagyjuk ezt a tünékeny illúziót, amelyet jobb szó híján életnek nevezünk mi marad utánunk? Őszinte szívfájdalom, szép emlékekkel, vagy pár feltűnési viszketegségben szenvedő jó ismerősünk, aki csak a saját érdekeit nézni ebben is. Bár ez szerencsére már nem fog fájni. Remélhetőleg egy sokkal jobb helyen leszünk, ahol olyannak látnak minket, amilyenek vagyunk és magasról tojunk azokra, akik nem szerettek minket őszintén. Akinek pedig tényleg számítottunk, annak örökké a szívében fogunk élni. 
De míg földi napjaink telnek, egyik a másik után... Taposómalom. A hétköznapok szürkének titulált vérre menő harcai, hogy behódolunk-e az unalomnak, s beletörődünk-e abba, hogy soha nem Éltünk, csak léteztünk, vagy felvesszük-e a kesztyűt és emelt fővel a Végzet Arcába kiáltjuk-e: Nem félek tőled! 

Egy olyan világban próbálunk érvényesülni, ahol nem lehet szabadon tenni semmit. Egy hatalmas akvárium üvegén keresztül szemlélhetjük csak milyen is a nagybetűs élet. Majd könnyes szemmel tekintünk a naptárra, hogy eltelt egy újabb esztendő, s még csak meg sem próbáltunk boldogak lenni. Fel kellene tennünk magunknak a kérdéseket:
- Teljesítettem bármely tételt a bakancslistámról?
- Nevettem már valaha annyira, hogy begörcsölt a hasam és potyogtak a könnyeim?
- Segítettem valakinek önzetlenül?
- Éreztettem a szeretteimmel, mennyire fontosak nekem?
És végül... Összeszedtem minden bátorságom, hogy a szemébe nézve az arcába merjem mondani azt, hogy szeretem?

Tegyük a kezünket a szívünkre. Aligha. Minden pontot biztosan nem pipálhatunk ki. Tipikus példái vagyunk annak, hogy a félelmeink győzedelmeskednek az iránti vágyunk felett, hogy boldogok legyünk. Megalkuszunk mindennel, beérjük C és D tervekkel, mert kisebb a kockázati tényező. Az emberek többsége ilyen. Minél nagyobb rizikófaktorral bír az álma, annál hamarabb és messzebbre távolodik el tőle. Küzdelem? Minek az? Beéri inkább a rosszabb-biztosabb melóval, az "alacsony kamatú banki hitelekkel" és a társsal, akitől azt a tartást és méltóságot várja el, amely belőle hiányzik. Majd, ha megéri a sokadik évét (mert ilyen "stresszmentes" élet mellett igen nagy esélye van rá") a leszármazottait fogja untatni azzal, mennyi minden válhatott volna belőle, ha nem fél megvalósítani az álmait. 

Jó úton haladunk magunk is efelé... Csak azt kellene megjegyezzük, hogy az Idő telik, függetlenül attól, hogy kihasználjuk-e.

A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a MA adomány!