2015. november 22., vasárnap

89.- A végzet emlékirataiból 6.- Az ész és a szív harca

" A fej gyönge percei, a szív legszebb órái." 
Móra Ferenc

"Remegő kezem emeli a telefont. Ujjaimmal indítom a hívást, s várom, hogy meghalljam a hangját. Megszólal, a szívem kihagy egy dobbanást. Nevetve futnak a percek, s hallom beszélgetésünk okán hangos kacaját. Nevetünk, mintha nem éreznénk ökölnyi gyomrunk folytonos morgását, kézen fogva a gombóccal, amely a torkunkban terpeszkedik. Nincs más vágyam abban a pillanatban, mint látni az arcát, ahogy gyermeki tisztasággal néz a szemembe, s bennem nem lenne más, mint az a szétáradó melegség, amit mindig érzek, s ehhez elég csak az, ha ránézek."

"Úton hozzá. A könyv mosolyog rám a táskámból, s mégsem tudok olvasni, mert nem fogom fel, mit mesél nekem. Álomképeket látok magam előtt. Úgy érzem magam, mint egy első-szerelmes kiskamasz. Finom arcrezdülés, s senki nem érti minek örülök annyira. Nem is fogják soha. Jár az agyam. Mitől válik valaki egyetlen kósza szempillantás alatt azzá, aki utána megmutatja magát minden apró gesztusodban is? Hogy lehet az a valaki különlegesebb, mint bárki, akivel valaha találkoztál? S mégis, ezt miért nem mered elmondani neki szemtől-szemben?
Mert az nem Én volnék..."


" Fogy az út a lábunk alatt, s ránézni is alig merek, nehogy megbotoljak. Inkább úgy fürkészem az utat, mintha valami érdekfeszítő képet mutatna. Ahogy beléptem a birodalmába, szívélyes üdvözlettel fogadott lényének minden apró része. Minden kép a falon, minden apróság a polcon, regényeket tudna mesélni arról az emberről, aki miatt néha olyan elveszettnek érzem magam, mint egy kölyök kutya."

" Meg akar lepni. Megfogadta, hogy olyan régi zenét fog mutatni, amit nem ismerek... Magam pedig boldogan énekeltem a dalokat, amelyeket mindig is olyannyira szerettem. S hányszor, hányszor mondták nekem, hogy miért hallgatok ilyeneket? Miért nem modernizálódok? Azért, mert megtaláltam azt az embert, aki mellett például John Lennon, Olivia Newton John, John Travolta, sőt még Dieter Bohlen is örömittasabban dalolja el nekünk kedvenc dallamait. Kiülünk az erkélyre. Az égen csillagok alig látszanak, mégis oly' lenyűgöző az egész. Ég a cigarettám, szétfeszít minden slukkja, mégis tudom, hiába csókol így szájon a halál százszor, Tőle egyetlen is végzetes."

"Előttem nem játssza meg magát. Tudom, hogy milyen kis bolondos tud lenni, s mégsem zavar. Mert én is lehetek mellette törékeny kislány, aki csak úgy tud elaludni, ha hozzábújik, s a Végzet Asszonya is, aki egyetlen pillantásával  akkora tüzet tudna okozni, hogy erdőket gyújthatna fel. Ő az az ember, aki szereti mikor kinyújtott lábam a levegőbe emelve, fejemet hátradöntve teljes bele éléssel éneklek, akár kissé hamiskásan is, aki élvezi, mikor a takaró mögül kikukkantva nézem, s erőnek-erejével visszafojtott kuncogásom okán, ő is hangosan kacagni kezd. Mert az Élet ettől szép."

"Lopott percek ezek. Elbújva a világ elől nézni reggel a meséket a tv-ben, mint 2 kisgyermek régmúlt Disney délutánokon, vagy akár koncerten tombolni a barátokkal. Pár órára nem létezik holnap, kín, vagy gyötrelem. Nem most fáj a fejünk, hogy mi lesz később. Mert minden tökéletes lesz. Sőt, pár apróságtól eltekintve azt hiszem, már most is majdnem az."

"S, ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen..."
József Attila



2015. november 8., vasárnap

88.-A modern Rómeó és Júlia

Rómeó és Júlia a két fiatal felnőtt összekeveredtek. A sors keze, a barátok mesterkedése, vagy épp csak az elfogyasztott alkoholmennyiség által? Sosem fogjuk megtudni.. 
Ami tény viszont, hogy mindkettőjükben feltámadt valami megmagyarázhatatlan érzés a másik iránt. Nem azért, mert tiltott gyümölcs volt a másik, (bár az is mindig oly' vonzó..) hanem, mert a lány már jegyben járt Tybalttal, Rómeó pedig egy megrögzött nőcsábász volt, aki, ha kinézett magának valakit, rövid időn belül már az ágyában tudta. 
Viszont a mi Casanovánk lelkében valami meglágyult, ahogy a lány tengerkék szemeire gondolt. Hogy az ő szívét egy nő elrabolja? Olyan Isten nincs.-gondolta magában, s újabb nők kegyeit kereste. Ám csak hamar rájött, hogy a mámoros kéjtől izzó tüzes éjszakák után jön a józanító hajnal, mikor legszívesebben kivágná az ajtón az elkenődött sminkes, félrecsúszott tangás partihercegnőt, s dobná utána a flip-flop papucsát is, hogy azt se lássa többé. 
Júliánk viszont azt tette, amit a legtöbb nő. Próbálta elfeledni a gaz-csábítót, kiverni a fejéből az általa üres szavaknak titulált ígéreteket, s beletörődni a sorsába.
Nemrég találkoztam velük. Hiába angyali teremtések önmagukban is, mintha egy-egy ketté tépett rajzot láttam volna. 
Rómeóval egy becsületsüllyesztőben egy-egy ital és egy kedves barátunk társaságában üldögélve beszélgettünk. Mesélt jóról-rosszról, s önfeledt fiatalként próbálta elfordítani tekintetét a nyilvánvalóról. Hiszen ő párkapcsolatban él. Érzi, hogy nem az igazi, a megszokás az, ami a leginkább összeköti őket, plusz az állandó komfortérzet. De egyszerűen tisztában van azzal, hogy nem most van lépéshelyzetben.
Mert mindeközben Júliánkból édesanya lett. 
- Boldog vagyok, megvan mindenem!- mondta ő hatalmas mosollyal, amelyről azt hiszem csak én éreztem rajta kívül, hogy a legkevésbé sem a szívéből jön. 
Hiszen eszébe jut bohósága, mikor fejvesztve elmenekült attól, aki mindent megadna neki, pusztán azokból, mert a látszat mást mutatott. Ő a szerelmét leginkább most a picurkáján éli ki. Hiszen az Igazi mindig ő lesz.
Az Élet kegyetlen játéka, hogy a fonalakat ismét megpróbálja egybefonni. Pontosan azért, hogy hatalmas gubancot csomózhasson a vékonyka mégis elszakíthatatlan szálra, ami összeköti őket. S egyetlen viszontlátástól most ül mindkettő a közösségi portál előtt, remegő kézzel írja, mennyire ölni tudna a másik egyetlen érintéséért, s mégsem azt küldik el. 
Ezer és millió megválaszolatlan kérdést folytatnak csak, mindig újabbakat felvetve, s remegve várja mindkettő, hogy alakulnak a dolgok.
Csak egy biztos: Nem most fog pont kerülni a Love Story végére. 

2015. november 6., péntek

87.- Hamuba sült pogácsa

Eljön a nap, mikor az ember már eljut oda, hogy úgy érzi, sehol sem tart.
Mintha nem tartozna sehova és senkihez. Mikor alszik és pihen, de rá kell döbbennie, hogy nem a teste, hanem a lelke fáradt el, ami minden másra is rányomja a bélyegét. Nem önmaga. Megy és menekül.
A nap amikor már nem kavarognak benne az érzések, hanem eluralkodik rajta egy általános melankólia és semmihez nincs hangulata. Ürességet érez.
Tudja mennyi mindent kellene tennie, de egyszerűen semmihez nincs ereje. Kikelni sem az ágyból. Mintha teljesen kikapcsolták volna. Csak a belső feszültséget érzi, amitől remegnek a tagjai és képtelenné teszi mindenre.
Kérne segítséget, de nem látja értelmét. Ha itt volna, valaki, aki erre adja a fejét, mégis mit mondana neki? Hogy nincs benne semmi? Mert hát voltaképp erről van szó.
Elmenne messzire.
Oda, ahol senki sem tudja a nevét.
Ahol csak azért szólítják meg, mert nem látták még arra fele.
Ahol lehet ülni a világ tetején egy rakat cigarettával, hátát a falnak támasztva, egy bort kortyolgatva úgy, ahogy van, palackból.
Ahol ritkán látott csodákat lehet megörökíteni. Semmi selfie, semmi pózolós-álszent kép, amit mindennap készítünk magunkról, mert újat akarunk mutatni.
Ahol a felhőket felülről lehet nézni, s alattunk úgy terül el a világ, hogy a problémáink semmissé váljanak.
Ahol rámosolyoghat az ember a másikra és ezért nem tartják hibbantnak. Hisz a boldogsághoz nem kell ok.
Ahol tűz van és szenvedély. Mert egy szempárban meglátod azt, ami benned epillanatban csak pislákol.
Ahol az emberek a tűz körül énekelnek egy szál gitárral. Semmi allűr, vagy fennhéjázás, mert a tökéletességük csak a tisztaságban rejlik nem pedig abban, hogy a daluk nem hamis.
S, hogy velem tarthatna-e valaki?
Talán. De nem egy társaság, hanem maximum egy ember.
Olyan, aki eltud viselni teljes valómban, akár heteken át. :)