2015. szeptember 29., kedd

79.- A végzet emlékirataiból

"Szitáló eső látszik az éjjeli lámpák fényében. Sokkal feltűnőbb a busz reflektoránál is. Igazából az, a legkevésbé sem figyelemre méltó. Csak a hűvös levegő köti le leginkább. Majd megfagyott sapkában, sálban. Érezte, ahogy kézfejének vérkeringése körülbelül nullára csökkent. Remegő ujjakkal szorította az égő cigarettáját, s nézte, ahogy a szitáló eső áztatja a hófehér papírba tekert Halál csókját.
Majd meglátta, akihez úgy sietett. Rövidnadrágban..."

 "Üvöltő muzsika a Zenedobozból. Száz forintért 5 percnyi élvezet, mint egy olcsó szajhánál. Kedvezményes tarifa. Ennyiért nem vágják ki az embert, ha énekel, még ha olyan tudással is, mint Király Linda a Himnusz előadásakor ."

"Nem láttad a...? Nyilvánvaló, hogy nem. Leírtál barátom egy olyan embert, akiből száz, meg ezer futkos veled szemben az utcán. Akkor sem vágom Szipus Jóskát. Meg különben is, rá van írva, hogy szipuzik az istenverte, vagy esetleg már cseppfolyósabb az átlagnál a sok higítótól?"

"Lógsz egy szerenáddal kedves. Nem, nincs mentség, ezt nem telefonon keresztül kell, ha tényleg szeretnéd. Felcsigáztál, figyelek rád. Nagy szemekkel és kivételesen csendben. Nem, én nem azt fogom lesni, hogy te tökéletesnek látod-e a játékod gitáron.
Csak azt, hogy nekem szól a félrepengetett fél hang is."

"Gengszter élet. Cseles pohárból Bambit fogyasztva csak nevess! Minden értelmet nyer azáltal, hogy semminek sincs. Egyszer úgy is meghalunk. Legalább elkezdtünk élni."

"Felkelt, pislogott, szívdobogást hallgatott. Nyújtózkodott, majd azzal a lendülettel a másik oldalára fordult. Ilyenkor bezzeg nem sikerül kiverni az álmot a szeméből. Oldalra néz, elmosolyodik, semmi kedve elkezdeni a napot.

Mi a konzekvencia? A boldogság motiválatlanná tehet."

2015. szeptember 10., csütörtök

78- Szájon csókol a halál s arcon az Élet

Az egész életünk nem áll másból, mint várakozásból. Hétfőn már a hétvégét, télen a nyarat, s talán előbb meghalunk, mint, hogy elkezdenénk élni.
Ha a bizonytalanság felemészt, a világ őrültnek nevez, hiszen miért epekedsz olyan után, amit még csak nem is ismersz. Ám mi van akkor, ha mondjuk hazavársz valakit, akit szeretsz? S, ha az sem biztos egyáltalán, hogy ebben az életben még egyszer átlépi a küszöbödet, annyira messzire sodort titeket egymástól a sors kegyetlen játéka.
"A szerelem az az érzés mikor tudod, hogy vár valaki-valahol a világban és kezében tartja egész létezésed kulcsát!"
A Zsivágóban oly' tökéletesen megfogalmazták azt, amire a költők nem találtak kellőképp odaillő szavakat...
"B.szd ki a szíved az asztalra és vedd fel az agyadat! Ideje volna végre használni!"-mondta Karl Marinának.
Mert a szerelem az, ami reggel rávesz, hogy felkelj az ágyból, s a hiány pedig, ami ezért mindennap megöl egy kicsit. Beléd mar, de sosem akkorát, hogy hamar elvérezz, épp csak annyit, hogy folyamatosan szenvedj.
Túl egyszerű volna "csak úgy" továbbmenni. Kezelhetetlen az érzés, mikor megrogy a lábad, ha felállsz a székről, de a szíved és az agyad visz előre.

"Meg akarod tenni!"
"Meg tudod tenni!"
"Meg fogod tenni!"- mert nincs más lehetőséged.
Lucifer nem unt rá gyermeteg játékaira, sőt jobban belehúzott, mint Marina eddigi röpke életében bármikor. A lány pedig csak rágyújt és ennyit vág a démon arcába:
"Meghalok mindennap, mert csak így maradok életben!"

2015. szeptember 9., szerda

77.- Évektől megkopott fapadok

Halkan kattog az öreg kis óra a sarokban, mint az elmém eme késői órán. A csend mámorától megrészegedve nosztalgiázok poros-megsárgult legjobb barátságok emlékén. Azok közt is egy, ami most igazán foglalkoztat. Kávéházi Konráddal végigélt múltunk.
Hol volt, hol nem, egy hűvös tavaszi éjen, mikor már csak a tücskök ciripeltek a fűben, s nyíladozó virágok élet-illatát sodorta felénk a szellő... ott beszélgettem először Konráddal napokon át. Idegen városban, álmoktól fűtött kamaszok próbálták kivesézni a lét-miértjét úgy, hogy pontosan tudták, erre nincs válasz. A sors kegyes volt, midőn a két fiatalt összesodorta, s így válhattam mellette jobbá-bölcsebbé.

Onnantól minden hétvégén beültünk kedvenc kocsmánkba (bohém egy hely volt, annyi szent) s ő kikért 4 cent Jack-et egyetlen darab jégkockával. Ahányszor ott voltunk ő mosolyogva elővette cigarettatárcáját, előhúzott egy szálat, s jobb kezében a halálrúddal, bal kezében az itallal révedt tekintete a távolba, fejtegetve nekem az élet értelmét.
A szürke kalap, amely elmaradhatatlan volt nála, békésen ült az összefirkált asztalon míg mi élveztük társalgásunk közepette az érzést: Sosem halunk meg.
Most hol van ez? Már csak bennem él, hiszen a részemmé vált... A kalapos lány, aki előveszi ugyanúgy a tárcáját, s a halál leheletét jó-mélyen tüdőre szívva folytatja magában a félbemaradt diskurzusokat, teszi tovább a vesszőket a mondatokba.
Sosem fog pontot írni a megsárgult lapokra valaha-volt legjobb barátságuk emlékének könyvében. Mert tudom, hogy Konrád egy hideg-téli éjen karosszékében, a ropogó tűz mellett majd az unokáinak ezt fogja mesélni: "Hol volt, hol nem, nem is olyan régen..."