2015. január 23., péntek

66.- Az idő rövid története

Oly' könnyen szór mindenki bölcs irományokba tintával vésett közhelyeket. Együtt érez vele mindenki, akinek fogalma nincs arról miről zeng igazán szívhez szólóan kegyes szavakat ajka, mi talán még a "Szeretlek" szót sem ejtette ki soha őszintén.
Bonnie maga is beszél. Mindig. S az utóbbi időben, még többet talán, mint eddig, hogy a kimondott dolgok mögé rejti, az igazán, szívből jövően mély űrt, mi a lelkében tátong.
Van tér, s az idő elvileg létezik. (Mert bölcs elmévé csak az válhat igazán, ki szereti megkérdőjelezni azt, amit az emberek nagy általánosságban igaznak hisznek.)
De miért, hogy kósza pillanatokként keltek szárnyra a széllel a napok, hetek, mik együtt teltek el? S most, ha naponta néz az órára, még egyetlen perc sem telt el..
Minden nap kapunk egy új esélyt, hogy azt úgy töltsük el, hogy évek múltán is boldogan gondoljunk vissza rá. Mégis akkor miért-e passzivitás? Hisz nélküle már csak egyetlen vágy tűnik valódinak. Minden más csak sokadlagos, melyre csak egy legyintés a válasz, mert igazán a kérdés sem tűnik valódinak. Voltaképp semmi sem.
Boldog. Groteszknek tűnő állítás mégis, igaz minden betűjében. Csak emellett most ott a mardosó hiányérzet, amely e-pillanatban dominánsabbnak tűnik.
Oly mókás, mikor a szerelmesek azt mondják "Az étel ízetlen, a táj most oly' színtelen."-Tévedés. Csak olyannyira nem tudja az ember észrevenni, hogy a létezésükről ilyenkor tudomást sem vesz. Ám az, hogy valamit figyelmen kívül hagyunk még nem feltétlenül egyenlő annak nem-létezésével.
Többek közt ott a botorság. Az apró-cseprő hibák, melyeket el kell követnünk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk. De vajon mi volna, ha az életet, amiben most vegetál, felrúgná és hanyatt-homlok menne, ahova a szíve húzza?
Csak a problémák. Mindkettőjüknek. Ez most nem arról szól, hogy megoldhatatlan volna a helyzet. Egyszerűen csak arról, hogy meg kell tanulnunk elengedni néha egy-egy álmot, hogy valóra válhasson. S azért az érzésért (mikor visszatér, mert hozzá fog hazajönni) megéri várni.
Csak ez egy szempillantásig nem egyenlő azzal, hogy nem pokolian nehéz...

2015. január 5., hétfő

65.- Mikor álmodtam egy világot

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ, amelyben ugyanazok a párharcok dúltak, mint ma a mienkben. A jó küzdött a rosszal, s a bátorság a legritkábban fért meg a gyávaság és a beletörődés mellett.
Ebben az életben történhetett, hogy egyes embereknek, bármennyire szerették egymást, néha el kellett engedniük a másik kezét, hogy a szeretett személy boldogulhasson egy kicsit egyedül, s utána ne lehessen semmi, ami az ő boldogságuk útjába állhat.
Történetünk eme fájdalmas búcsúval kezdődött. Mikor is Patricknek el kellett mennie a világ végére egy időre.
Bonnie lelke térdre rogyott a fájdalomtól, s ahogy mardosta a hiány, úgy távolodott egyre inkább otthonuktól fizikailag, s mire a folyamat betetőzött, környezete a lehető legsivárabb hellyé változott.
Mindent hó borított körös-körül. A virágok bimbózva fagytak jéggé, s az egyetlen, ami emlékeztetett arra, hogy itt még be fog köszönteni a tavasz, egy picinyke vízfelület volt a havas tájban, melyen egy kagylóház ingadozott.
Ki arra járt, s kívülről látta, csak ennyit mondott "Milyen takaros!" S csak a lány tudta, hogy a látszat, mint oly sokszor, nem azt mutatta, ami belül volt.
Belépve egy aprócska szobába toppant az ember naiv fia-lánya. Egy picinyke Francia ágyat látott, mely csak azért létezett, mert főhősnőnk a szerelmét várta vissza. Mindennap és minden éjjel ott gubbasztott a hasznavehetetlenül parányi helyiségben, s várta, hogy belépjen az ajtón a hercege.
A sors, ha létezik, tudhatjuk mekkora mágus, s milyen sokszor ülteti el belénk, hiányzó felük nélkül szenvedő lelkekbe a remény magvát.
Kopogás hallatszott az ajtón. A lány felemelte fejét, s annak tudatában, hogy ismét csak a szél, s a gonosz lelkek játszanak vele, csizmáját felhúzva indult sétálni a végtelen semmibe.
Érezte, hogy kifogy az út a lába alól, s mégsem lesz talán soha vége, hisz addig megy, amíg csak akar, úgyis ugyanoda fog kilyukadni. Ám de a távolban egy emberi sziluett kezdett kibontakozni szépen-lassan, s ahogy a sejtés is, (Ki lehet ő?) egyre világosabbá és tisztábbá vált, úgy látta a herceget közeledni.
- Muszáj volt látnom téged.-felelte, mielőtt bármi kérdést feltehetett volna.
- Hogyan lehetséges ez?-kérdezte a lány, boldogságtól könnyes arccal.
-Megszöktem, de csak egy fél napra tudtam eljönni hozzád. Ahogy a nap lemenőben lesz, úgy kell nekem is elinduljak vissza.
Attól a perctől kezdve, újra elkezdett olvadni a bánat jege, amely befedte Kiesföld minden zegét-zugát. Kézen fogva, mégis inkább besétáltak az ajtón, egymást átölelve feküdtek az ágyon, s egy kis időre elfeledték a világot maguk körül. Vannak pillanatok, mikor nem szükséges a szó. Egyszerűen csak érezni akarták egymás közelségét, s a másik szemébe nézve látni a boldogság szikráját, amelyet a pillanatnyi, lopott örömök okoztak nekik. Nézték a víz kék eget, s hamarosan tűnődtek azon, milyen is lesz az élet, mikor újra együtt lehetnek. Ám a pillanat oly távolinak tűnt, hogy mikor az idő búcsúzásra késztette őket a föld, melyen egy napig újra virágok nyíltak, most hirtelen holtabbá váltak, mint addig bármikor.
Főhősnőnk magára húzta a fiú ágyon maradt pólóját, s útra kelt abba az ellenkező irányba, mint amerre szerelmét látta menni előtte. Tudta, ha nála megjelenne, azzal csak a fiúnak tenne rosszat, így hát el akarta vetni az elcsábulás legkisebb esélyét is.
Az idő végtelen, s ezt legjobban csak azok tudják átérezni, akik epedve várják a legboldogabb pillanat közeledtét. S ő is csak onnan tudta, hogy órák telhettek el, hogy az addig narancs-égbolt, hirtelen koromfeketévé vált, s őt már csak Kiesföld belvárosának halvány fényei vették körül.
Ám de a sötét éjszakában nem csak ő indult útnak a semmi felé, hanem vele szembe jött azok az ember is, akik a leginkább ismerték ezt a tájat, s az, aki a leginkább segítette a boldogulását ezen az idegen földön.
Kettő, ki már rég élt ezen a tájon, oly' ismerősnek tűnt. Kézen fogva, nevetve mutattak mindent a harmadiknak, aki a testvére volt, s ő maga is bolyongott ott, akár csak Bonnie, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ezek után négyen sétáltak tovább.
- Vigyázzatok!- kiáltott az egyik tősgyökeres ott élő. S mire feleszméltek, egy jégfolyót láttak feltörő hullámaival az út mentén. Úgy tűnt, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogyan árthat azoknak, akik ártatlan természeti jelenségnek tartják, s lám, így is volt.
- Ne érjetek a hullámaihoz! Bántani akar titeket!
- Nem félek én tőle!-mondta Bonnie vakmerően, mint azok, kik beleőrültek abba, hogy nincs mit veszíteniük. Abban a pillanatban már érezte is, miért nem szabadott volna ott hagyni a kezét. Egy kéz nyúlt felé a jégből, melyen vagy tíz centiméter hosszú, hegyes körmök voltak, s végigszántották kezét, míg pár csepp vére ki nem csordult.
-Ismeritek a városi legendát?-kérdezte az ottani pár a lányoktól.
- Miről van szó?- kérdezett vissza a jégfolyót bámulva a lány, akinek vére ott hullott apró cseppekben a jégfolyóba.
- Azt mesélték a nagy öregek, kik egy életet éltek le ebben a városban...-kezdték történetüket- hogy a jégfolyó él. A vándoroknak egy képen megmutatja a legnagyobb félelmeit, hogy megrémítse őket, s a lelküket bénítja meg a rettegéssel. Ezek után már senki nem lesz azzá, aki előtte volt.
Mint olaj a tűzre, hatott a lányra a monda, s egyre közelebb hajolt a képhez, amit csak neki mutatott a gonosz. Látott pókot, bohócot, tüzet, s vizet, mely mindent elöntött, s benne mégsem kelt az a rémület, amelyről előre figyelmeztették.
- Na mi van? Csak ennyit tudsz?-tört ki a lányból üvöltve a kárörvendő nevetés. -Ez az, amitől a legjobban félnék? - s ahogy gúnyolódott hirtelen azt látta meg, ki a szívének a legkedvesebb.
- Patrick? - hajolt közelebb a látomáshoz meredten. Mikor már orra szinte a jeget súrolta, egyszer csak kinyúlt a jeges marok, s lerántotta a lányt a mélybe, ahonnan ő maga származott, egészen míg be nem dobta egy pinceajtón. Még fel sem ocsúdott ijedtéből a lány, mikor egy mély, búgó hangú férfi köszöntötte, s felállította a poros padlóról, amelyre akkorát koppant.
- Ördög hozott mi nálunk kislány!- köszöntötte démoni mosollyal arcán a házigazda. -A nevem Lucifer. Üdvözöllek a pokolban!
- Sejtettem, hogy nem lehetek messze tőle.-hangzott a válasz a lány részéről. Majd mogorván, levegő után kapkodva nézett a házigazdára. - Rá szeretnék gyújtani egy cigarettára.
- Tessék csak bátran!-intett felé fekete cigarettát szorongató kezével, majd a földre hamuzott.
Körülnézve rájött, nincs egyedül. A helyiségben a pokol angyalán kívül még voltak lelkek, akik a boldogság illúziójába ringatva magukat csevegtek negédesen vele, s egy megkeseredettnek tűnő ember, aki a sarokban lévő fekete zongorának támaszkodott, s meglehetősen groteszk látványt nyújtottak egymás mellett a kornyadozó műfenyővel.
- Hogyan gyújtsak rá? Levegőt is alig kapok! Visszaengednél kérlek?
- Ha csak ez a baj, segíthetek!-folytatta bájolgó hangnemben, s a tenyeréből hirtelen legyeket fújt a helyiségbe, akik körkörösen kezdtek el repkedni a szobában.
-Ezzel meg mire megyek?-tört ki az őszinte döbbenet belőle.
- A legyek felkavarják a pincebűzt, s így te levegőhöz jutsz, ha erre vágysz.-mondta a démon, mint valami teljesen evidens tényt, s folytatta a bájolgást a tébolyodott lelkekkel. Majd azok kérésére elővezette nekik legkedvesebb háziállatát, egy hatalmas, hófehér tigrist. Bonnie pedig a zongoránál álló taghoz oldalazott, s lihegve csak ennyit bírt kipréselni magából.
- Hát, ez nem normális! Ez csak egy hülye álom! Mindjárt felébredek abban a gyűlölt kagylóházban és nyalogathatom tovább a sebeimet.
- Arra itt is lesz időd..-mondta halkan az ismeretlen.- Gyere, menjünk ki a tornácra, ott legalább levegőt fogsz kapni.
Kilépve a pokol teraszára csak nézelődtek, miközben meggyújtották cigarettájukat. Meg kell hagyni, nem tűnt ez annyira rémesnek elsőre, mint amennyire hitte volna.
A jégfolyó, mint egy szelíd háziállat játszadozott az udvarban, mutatva a Földön bámészkodóknak a legszörnyűbb álmaikat. De mögötte ott volt a szabadulás lehetősége, egy égbenyúló, szuronyokból álló vaskerítés képében. Nem tűnt volna lehetetlennek megmászni.
- Pedig hidd el, nem a kerítés az akadály.-mondta a kísérő, mintha gondolatolvasó lett volna. Hádész fala, ami nem enged ki innen.
- Hádész fala?- kérdezett vissza döbbenten a lány.
-Igen. Nem enged kimenni innen soha. Nem tudsz átmászni rajta. Nem látod, de aki megpróbálja áttörni, mind megbolondul. Ez Hádész átka azokra, akiken uralkodni tud. De csakis az ő birodalmában tud hatni rájuk. Gyere, megmutatom.
S közelebb vitte a lányt a játszadozó isteni folyóhoz. Amaz összekuporodott a lába előtt, s mutatta neki a fenti világ képét, amivel kivételesen beigazolódott legnagyobb félelme. Patricket látta a képen. Amint közlik a fiúval, hogy örökre eltűnt a szerelme, s nem várja tovább már sehol evilágban.
- Ez nem igaz!- rogyott a földre a lány üvöltve, s a könnyek, mint záporeső zuhogtak le az arcán.
- Élek! Nem haltam meg! Várom vissza! Ezt nem teheti meg!- kiabált, ez utóbbit Lucifernek címezve.- Ki kell találnunk valamit! Vissza kell jutnom!
- Bátor vagy, s oly' botor Bonnie Parker.. -mosolyodott el a névtelen kísérő.- De rendben, támogatlak. Tégy, amit jónak látsz!
S a lány, mint egy őrült rohant vissza a pokol pincéjébe, ahol hirtelen ötlettől vezérelve elkiabálta magát: Támadás!
S mintha minden lakó, csak erre a parancsszóra várt volna, egyszerre vetették rá magukat a démonra, ki az öröklétig tartó szenvedésre kárhoztatta volna őket, ott ahol az idő nem létezett. Lucifert leütötték, s egyszerre minden lény rúgta ki a pokol ajtaját, törte át Hádész falát, s mászott ki a kapun a külvilágra, ahonnan Luciferrel együtt a folyó is eltűnt, gazdáját bezárva saját birodalmába, egyedüllétre kárhoztatva, az idők végezetéig.
Bonnie pedig elindult újra a kagylóház felé. Nem tudta szíve miért oda húzza, csak annyit érzett, mennie kell.
Patrick ott járkált fel-alá a kagylóház ajtaja előtt. A bizalom vitte oda, ami azt mondta, a mi szerelmünk mindent leküzd.
-Az nem lehet. Nem adhatta fel. Nem tűnhetett el. Nem halhatott meg.- skandálta a fiú, jószerivel magának. Egyszer csak egy apró hóvirágra lett figyelmes. Leguggolt mellé, s elnevette magát kínjában.
- Hát, te eltévedtél!- mondta nevetve az apró élőlénynek. - Nincs már remény, így neked sem itt kellene élned.
- Vagy talán mégsem tévedt el...- bukkant fel Bonnie csapzottan, tépetten a pokolban tett látogatástól.
Patrick pedig csak ennyit mondott: - Tudtam, hogy nem veszíthetjük el egymást szerelmem.
S igaza volt. Az álmok valóra válnak, csodák pedig léteznek. Csak hinnünk kell bennük. Így hát hazatértek közös otthonukba, aminek udvarán feküdve nézték az eget, amin megjelentek az első csillagok. A Kiesföldiek állították őket emlékül azoknak a bátraknak, akik ki mertek törni a pokol legmélyebb bugyrából, s azóta is egy tábla hirdeti a Holdon: "A bátorság és a szerelem előtt nem létezik lehetetlen."