2015. december 31., csütörtök

92.- Óév zárás

Körülbelül 10-11 éves korom óta minden szilveszter napján csinálok egy összesítőt az elmúlt évemről. Visszatekintek, egy csokorba gyűjtök mindent, amire büszke vagyok és szembenézek a hibáimmal, hogy lehetőség szerint többet ne kelljen velük ilyen szinten szembesülni. Nos, nézzük Bonnie és a blog 2015-ös évét.

Bonnie Világában az év első felében megismerkedhettetek Patrick-kel az Aranyszívű bohó sráccal, aki azóta úgy tűnik hál'isten megtalálta azt a lányt, aki hozzá illik és akire mindig is vágyott. Nem Bonnie volt a megfelelő társ számára, de ezúton is kívánok nekik még sokszor ennyi boldogságot, mint amennyi idén érte őket.

Ugyanígy jelent meg, mint derült égből villámcsapás Karl a lány életében. S mivel egyikük sem volt rá igazán felkészülve, számítani lehetett rá, hogy a történetnek nem lesz a legpozitívabb végkimenetele. De ezúton is szeretném átadni neki az Bonnie/Marina köszönetét. Elindította az Önmegvalósítás útján, megmutatta neki mennyit ér valójában, megtanította korlátok és feltételek nélkül tiszta szívből szeretni és azt, hogy hogyan élvezzük ki életünk minden napját, mintha az az utolsó volna. Soha nem fogja tudni elmondani neki, hogy mennyit is tett érte az alatt a rövid idő alatt, amit együtt tölthettek. De Marina nevében is nyilatkozhatok, itt mindig lesz barátként, aki hazavárja tárt ajtókkal és késő este gyros tálat csinál neki, ha épp azt szeretne.

Majd az ősz kezdetével került elő az a bizonyos PSz, akit sosem neveztünk nevén, ám mégis Ő a "Végzet Emlékirataiból"-bejegyzés sorozat múzsája. Az ember, akivel minden nap élmény, ám nélküle időnként főhősnőnk csak egy kétségbeesett kislánnyá válik. A Férfi, aki mellett olyan néha, mint egy hullámvasúton, mikor csak reménykedni tudsz, hogy teljesen biztonságos.
Még akkor is, ha már az elejétől tudni lehetett, hogy sosem volt az. De mellette boldog a lány, s érzi, hogy minden rendben lesz. Előbb vagy utóbb biztosan.

Köszönettel tartozunk továbbá minden régi és új Barátnak, valamint Bonnie családjának, akik végig mellette ültek és akár 100x meghallgatták ugyanazt a históriát, hogy boldoggá tegyék a lányt. Mikor maga alatt volt, nem engedték összetörni, s csak remélni tudom, hogy Ők sem érezték magukat soha elhanyagolva. Jövőre még több időt szeretne veletek tölteni, amennyit csak tud.

Mindez idő alatt Bonnie elkezdte a 2016-os év legnagyobb meglepetését, amelyről csak nagyon-nagyon kevesen tudnak, de figyeljetek és higgyétek el, hatalmas dobás lesz. ;)

Köszönetet szeretnék nyilvánítani továbbá mindenkinek, aki részt vett Ebben az Évben (is) a lány életében. Átnevetett/végig beszélgetett napok és éjjelek, dobogós versenyeredmények, napokra elszökések a Világ elől, jó tanácsok, biztatások, időnként korholások.

"Valamint hálás vagyok mindenkinek és büszkeséggel tölt el, hogy segítettek abban, hogy az év minden napján Önmagam legjobb verziója lehessek. Nélkületek nem jutottam volna oda, ahol most vagyok. Köszönöm drágáim <3"- Bonnie Parker

Kívánom minden álmotok váljon valóra az Új Évben, sose veszítsetek a motiváltságotokból, emberi kapcsolataitok fűződjenek még szorosabbra és Sose feledjétek:
Önmagatok legjobb barátja és legnagyobb ellensége TI MAGATOK VAGYTOK!

2015. december 25., péntek

91.- Karácsonyi képeslap

Kedves Migráns Jézuska!

Milyen furák az emberek, nem? Ünneplik a születésed, mikor a Te családod is bevándorló volt, aki menedékért könyörgött és vannak ateisták, akik az "apád" létezésében sem hisznek.


Persze nem hagynak más alternatívát, mert ilyenkor a 80. unokatestvér is előkerül. Hogy a hirtelen ebben az időszakban támadt "nagy családi összetartozás"-érzése vagy a hazai ízekre korgó gyomra hozta el ilyen messze hozzánk, nem tudja senki sem. Mindemellett kit érdekel? Mert a már 20 éve kinn dolgozó rokon hoz valami csilli-villi dolgot külföldről, mert hát felvitte az Élet az Ő dolgát, itthon a minimálbér töredékéért robotolt, napi 12 órát és kenyeret alig tudott venni. Most viszont tudod, van az az Életszínvonal emelkedése, amely okán megengedhette ezt is magának.
De hát szégyellje el magát. Külföldre megy ki dolgozni? Holott itthon annyi munkalehetősége lenne közmunkásként, hogy ő lehetne a panel-sejk. Persze, ha fenn tudná tartani, mert Magyarország jobban teljesít és Abu Dhabiban azon aggódnak, hogy szebb arany stukkókkal díszített stadionjaink lesznek, mint nekik. Mondjuk focizni nem tudunk. De az kit érdekel? Legalább lesz hol lefutni a felcsúti gyerekeknek a Cooper-t...
Visszatérve a születésnapodra (mert ez a nap mégis csak a tied)..
A magam részéről már rég túl vagyok azon a ponton, hogy értsem mi ennek az ünnepnek a valódi lényege. Vagyis, felfogom, csak pusztán elméleti szinten.
Mert már szeptember óta nyomják az arcomba a legjobb ajánlatokat, amikre össze sem kell spórolnom a 15ezres ösztöndíjamból, mert szinte utánam vágják. Sőt, majdnem a boltok fizetnek nekem, hogy vigyem el az árujukat, mert kell a hely az újaknak. Vagy csak ki akarnak takarítani, tudja a fene.
A gyarló ember meg kompenzálni akar. "Egész évben köcsög voltam veled, de tessék, parancsolj egy plazmatévé, aztán kuss legyen jövő karácsonyig!" Meg új fogásokkal kísérletezünk karácsonykor, amik ízre lehet, hogy ehetetlenek, de jól mutatnak majd a Pistagramon. #éncsináltam #órákatszívtam #utálomeztakaját #utálomacsaládom #demostegyévigmegintnemkell
A képmutatás felsőfoka. Persze, lehet maradi vagyok, amellett, hogy én sem eszek meg bármit amit elém raknak, de én még valami olyasmiről hallottam közel 20 éve, hogy ez a szeretet ünnepe. Ahhoz képest többet hallottam arról, hogy a kedves rokont is szívesen tálalnák egy almával a szájában...
De tételezzük fel, hogy nem ezt a részét nézzük a dolgoknak, hanem, hogy valakinek családja sincs. Ők meg bármit megadnának egy arcot tépkedő Uncle Ben-ért. Mert ami nincs, az kell, ami meg van, attól meg megszabadulnánk...
De nézzük a mai napot (December 25.) átlag Pista bá koleszterin, illetve véralkohol szintje már az egekben van, déli 12 tájékán, mert mindenből enni kell, hogy az asszony be ne rágjon és nincs olyan rokon, akinek az egészségére ne kellene lehúzni egy kupicával. (Éljenek kis hazánk hagyományai! Ezzel nincs is semmi gond.) Még akkor is, ha esetleg átlag Pistunak elkattan az agya a töménytelen mennyiségű töménytől és agyonveri az asszonyt meg a családot, akik esetleg a jól léte felől érdeklődtek, vagy pusztán hangosan levegőt mertek venni a közelében. De psszt, erről nem beszélünk, mert Facebookon mindenhol vidám posztok vannak, én meg erre nem kapnék elég like-ot..
Egy szó, mint száz: Boldog születésnapot Kishaver! Remélem egyszer sikerül ezt a 3 napos ünneplést is méltóképp véghezvinni..

2015. december 11., péntek

90.- Most élsz!

"Most élsz! Most örülj, hogy szép a nyár! Most örülj, hogy van ki vár és a két karjába zár!"
Máté Péter

Úgy élünk napról-napra, mintha elég időnk volna. Minden számunkra fontos dolgot halogatunk, mert azt hisszük lesz még rá lehetőségünk, hiszen egy élet áll még előttünk. Ebben nem is tévedünk, csak a kérdés az, mikor lesz az utolsó nap, melyik mosoly lesz a leginkább szívhez szóló, vagy mikor kerül sor a csókra, mely magában hordozza a "soha viszont nem látás" keserű ígéretét. 
A legtöbben egy látszatvilágot építettek ki maguknak. Ezt várja el tőlünk a társadalom. Fogyasszunk, szaporodjunk, aztán távozzunk... Lehetőleg minél nagyobb nyomot hagyva magunk után a történelem színpadán, hogy a következő generáció majd a mi nevünket feledhesse el, mint közülünk oly' sokan az elődeinkét. 

Mert, ha elhagyjuk ezt a tünékeny illúziót, amelyet jobb szó híján életnek nevezünk mi marad utánunk? Őszinte szívfájdalom, szép emlékekkel, vagy pár feltűnési viszketegségben szenvedő jó ismerősünk, aki csak a saját érdekeit nézni ebben is. Bár ez szerencsére már nem fog fájni. Remélhetőleg egy sokkal jobb helyen leszünk, ahol olyannak látnak minket, amilyenek vagyunk és magasról tojunk azokra, akik nem szerettek minket őszintén. Akinek pedig tényleg számítottunk, annak örökké a szívében fogunk élni. 
De míg földi napjaink telnek, egyik a másik után... Taposómalom. A hétköznapok szürkének titulált vérre menő harcai, hogy behódolunk-e az unalomnak, s beletörődünk-e abba, hogy soha nem Éltünk, csak léteztünk, vagy felvesszük-e a kesztyűt és emelt fővel a Végzet Arcába kiáltjuk-e: Nem félek tőled! 

Egy olyan világban próbálunk érvényesülni, ahol nem lehet szabadon tenni semmit. Egy hatalmas akvárium üvegén keresztül szemlélhetjük csak milyen is a nagybetűs élet. Majd könnyes szemmel tekintünk a naptárra, hogy eltelt egy újabb esztendő, s még csak meg sem próbáltunk boldogak lenni. Fel kellene tennünk magunknak a kérdéseket:
- Teljesítettem bármely tételt a bakancslistámról?
- Nevettem már valaha annyira, hogy begörcsölt a hasam és potyogtak a könnyeim?
- Segítettem valakinek önzetlenül?
- Éreztettem a szeretteimmel, mennyire fontosak nekem?
És végül... Összeszedtem minden bátorságom, hogy a szemébe nézve az arcába merjem mondani azt, hogy szeretem?

Tegyük a kezünket a szívünkre. Aligha. Minden pontot biztosan nem pipálhatunk ki. Tipikus példái vagyunk annak, hogy a félelmeink győzedelmeskednek az iránti vágyunk felett, hogy boldogok legyünk. Megalkuszunk mindennel, beérjük C és D tervekkel, mert kisebb a kockázati tényező. Az emberek többsége ilyen. Minél nagyobb rizikófaktorral bír az álma, annál hamarabb és messzebbre távolodik el tőle. Küzdelem? Minek az? Beéri inkább a rosszabb-biztosabb melóval, az "alacsony kamatú banki hitelekkel" és a társsal, akitől azt a tartást és méltóságot várja el, amely belőle hiányzik. Majd, ha megéri a sokadik évét (mert ilyen "stresszmentes" élet mellett igen nagy esélye van rá") a leszármazottait fogja untatni azzal, mennyi minden válhatott volna belőle, ha nem fél megvalósítani az álmait. 

Jó úton haladunk magunk is efelé... Csak azt kellene megjegyezzük, hogy az Idő telik, függetlenül attól, hogy kihasználjuk-e.

A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a MA adomány!





2015. november 22., vasárnap

89.- A végzet emlékirataiból 6.- Az ész és a szív harca

" A fej gyönge percei, a szív legszebb órái." 
Móra Ferenc

"Remegő kezem emeli a telefont. Ujjaimmal indítom a hívást, s várom, hogy meghalljam a hangját. Megszólal, a szívem kihagy egy dobbanást. Nevetve futnak a percek, s hallom beszélgetésünk okán hangos kacaját. Nevetünk, mintha nem éreznénk ökölnyi gyomrunk folytonos morgását, kézen fogva a gombóccal, amely a torkunkban terpeszkedik. Nincs más vágyam abban a pillanatban, mint látni az arcát, ahogy gyermeki tisztasággal néz a szemembe, s bennem nem lenne más, mint az a szétáradó melegség, amit mindig érzek, s ehhez elég csak az, ha ránézek."

"Úton hozzá. A könyv mosolyog rám a táskámból, s mégsem tudok olvasni, mert nem fogom fel, mit mesél nekem. Álomképeket látok magam előtt. Úgy érzem magam, mint egy első-szerelmes kiskamasz. Finom arcrezdülés, s senki nem érti minek örülök annyira. Nem is fogják soha. Jár az agyam. Mitől válik valaki egyetlen kósza szempillantás alatt azzá, aki utána megmutatja magát minden apró gesztusodban is? Hogy lehet az a valaki különlegesebb, mint bárki, akivel valaha találkoztál? S mégis, ezt miért nem mered elmondani neki szemtől-szemben?
Mert az nem Én volnék..."


" Fogy az út a lábunk alatt, s ránézni is alig merek, nehogy megbotoljak. Inkább úgy fürkészem az utat, mintha valami érdekfeszítő képet mutatna. Ahogy beléptem a birodalmába, szívélyes üdvözlettel fogadott lényének minden apró része. Minden kép a falon, minden apróság a polcon, regényeket tudna mesélni arról az emberről, aki miatt néha olyan elveszettnek érzem magam, mint egy kölyök kutya."

" Meg akar lepni. Megfogadta, hogy olyan régi zenét fog mutatni, amit nem ismerek... Magam pedig boldogan énekeltem a dalokat, amelyeket mindig is olyannyira szerettem. S hányszor, hányszor mondták nekem, hogy miért hallgatok ilyeneket? Miért nem modernizálódok? Azért, mert megtaláltam azt az embert, aki mellett például John Lennon, Olivia Newton John, John Travolta, sőt még Dieter Bohlen is örömittasabban dalolja el nekünk kedvenc dallamait. Kiülünk az erkélyre. Az égen csillagok alig látszanak, mégis oly' lenyűgöző az egész. Ég a cigarettám, szétfeszít minden slukkja, mégis tudom, hiába csókol így szájon a halál százszor, Tőle egyetlen is végzetes."

"Előttem nem játssza meg magát. Tudom, hogy milyen kis bolondos tud lenni, s mégsem zavar. Mert én is lehetek mellette törékeny kislány, aki csak úgy tud elaludni, ha hozzábújik, s a Végzet Asszonya is, aki egyetlen pillantásával  akkora tüzet tudna okozni, hogy erdőket gyújthatna fel. Ő az az ember, aki szereti mikor kinyújtott lábam a levegőbe emelve, fejemet hátradöntve teljes bele éléssel éneklek, akár kissé hamiskásan is, aki élvezi, mikor a takaró mögül kikukkantva nézem, s erőnek-erejével visszafojtott kuncogásom okán, ő is hangosan kacagni kezd. Mert az Élet ettől szép."

"Lopott percek ezek. Elbújva a világ elől nézni reggel a meséket a tv-ben, mint 2 kisgyermek régmúlt Disney délutánokon, vagy akár koncerten tombolni a barátokkal. Pár órára nem létezik holnap, kín, vagy gyötrelem. Nem most fáj a fejünk, hogy mi lesz később. Mert minden tökéletes lesz. Sőt, pár apróságtól eltekintve azt hiszem, már most is majdnem az."

"S, ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen..."
József Attila



2015. november 8., vasárnap

88.-A modern Rómeó és Júlia

Rómeó és Júlia a két fiatal felnőtt összekeveredtek. A sors keze, a barátok mesterkedése, vagy épp csak az elfogyasztott alkoholmennyiség által? Sosem fogjuk megtudni.. 
Ami tény viszont, hogy mindkettőjükben feltámadt valami megmagyarázhatatlan érzés a másik iránt. Nem azért, mert tiltott gyümölcs volt a másik, (bár az is mindig oly' vonzó..) hanem, mert a lány már jegyben járt Tybalttal, Rómeó pedig egy megrögzött nőcsábász volt, aki, ha kinézett magának valakit, rövid időn belül már az ágyában tudta. 
Viszont a mi Casanovánk lelkében valami meglágyult, ahogy a lány tengerkék szemeire gondolt. Hogy az ő szívét egy nő elrabolja? Olyan Isten nincs.-gondolta magában, s újabb nők kegyeit kereste. Ám csak hamar rájött, hogy a mámoros kéjtől izzó tüzes éjszakák után jön a józanító hajnal, mikor legszívesebben kivágná az ajtón az elkenődött sminkes, félrecsúszott tangás partihercegnőt, s dobná utána a flip-flop papucsát is, hogy azt se lássa többé. 
Júliánk viszont azt tette, amit a legtöbb nő. Próbálta elfeledni a gaz-csábítót, kiverni a fejéből az általa üres szavaknak titulált ígéreteket, s beletörődni a sorsába.
Nemrég találkoztam velük. Hiába angyali teremtések önmagukban is, mintha egy-egy ketté tépett rajzot láttam volna. 
Rómeóval egy becsületsüllyesztőben egy-egy ital és egy kedves barátunk társaságában üldögélve beszélgettünk. Mesélt jóról-rosszról, s önfeledt fiatalként próbálta elfordítani tekintetét a nyilvánvalóról. Hiszen ő párkapcsolatban él. Érzi, hogy nem az igazi, a megszokás az, ami a leginkább összeköti őket, plusz az állandó komfortérzet. De egyszerűen tisztában van azzal, hogy nem most van lépéshelyzetben.
Mert mindeközben Júliánkból édesanya lett. 
- Boldog vagyok, megvan mindenem!- mondta ő hatalmas mosollyal, amelyről azt hiszem csak én éreztem rajta kívül, hogy a legkevésbé sem a szívéből jön. 
Hiszen eszébe jut bohósága, mikor fejvesztve elmenekült attól, aki mindent megadna neki, pusztán azokból, mert a látszat mást mutatott. Ő a szerelmét leginkább most a picurkáján éli ki. Hiszen az Igazi mindig ő lesz.
Az Élet kegyetlen játéka, hogy a fonalakat ismét megpróbálja egybefonni. Pontosan azért, hogy hatalmas gubancot csomózhasson a vékonyka mégis elszakíthatatlan szálra, ami összeköti őket. S egyetlen viszontlátástól most ül mindkettő a közösségi portál előtt, remegő kézzel írja, mennyire ölni tudna a másik egyetlen érintéséért, s mégsem azt küldik el. 
Ezer és millió megválaszolatlan kérdést folytatnak csak, mindig újabbakat felvetve, s remegve várja mindkettő, hogy alakulnak a dolgok.
Csak egy biztos: Nem most fog pont kerülni a Love Story végére. 

2015. november 6., péntek

87.- Hamuba sült pogácsa

Eljön a nap, mikor az ember már eljut oda, hogy úgy érzi, sehol sem tart.
Mintha nem tartozna sehova és senkihez. Mikor alszik és pihen, de rá kell döbbennie, hogy nem a teste, hanem a lelke fáradt el, ami minden másra is rányomja a bélyegét. Nem önmaga. Megy és menekül.
A nap amikor már nem kavarognak benne az érzések, hanem eluralkodik rajta egy általános melankólia és semmihez nincs hangulata. Ürességet érez.
Tudja mennyi mindent kellene tennie, de egyszerűen semmihez nincs ereje. Kikelni sem az ágyból. Mintha teljesen kikapcsolták volna. Csak a belső feszültséget érzi, amitől remegnek a tagjai és képtelenné teszi mindenre.
Kérne segítséget, de nem látja értelmét. Ha itt volna, valaki, aki erre adja a fejét, mégis mit mondana neki? Hogy nincs benne semmi? Mert hát voltaképp erről van szó.
Elmenne messzire.
Oda, ahol senki sem tudja a nevét.
Ahol csak azért szólítják meg, mert nem látták még arra fele.
Ahol lehet ülni a világ tetején egy rakat cigarettával, hátát a falnak támasztva, egy bort kortyolgatva úgy, ahogy van, palackból.
Ahol ritkán látott csodákat lehet megörökíteni. Semmi selfie, semmi pózolós-álszent kép, amit mindennap készítünk magunkról, mert újat akarunk mutatni.
Ahol a felhőket felülről lehet nézni, s alattunk úgy terül el a világ, hogy a problémáink semmissé váljanak.
Ahol rámosolyoghat az ember a másikra és ezért nem tartják hibbantnak. Hisz a boldogsághoz nem kell ok.
Ahol tűz van és szenvedély. Mert egy szempárban meglátod azt, ami benned epillanatban csak pislákol.
Ahol az emberek a tűz körül énekelnek egy szál gitárral. Semmi allűr, vagy fennhéjázás, mert a tökéletességük csak a tisztaságban rejlik nem pedig abban, hogy a daluk nem hamis.
S, hogy velem tarthatna-e valaki?
Talán. De nem egy társaság, hanem maximum egy ember.
Olyan, aki eltud viselni teljes valómban, akár heteken át. :)

2015. október 28., szerda

86.- A Végzet Emlékirataiból 5.- Mozaikok

"Csípős-ködös hideg estén lép egyik lábam a másik után. Töprengtem: "Jó helyen járok?"-majd egy mosolygós arcban a válasz: Igen, mert itt vártak. Kortárs(aság). Az asztalon álló félig teli colás üvegek és a kiürült pohár. Körülöttünk klikkek és kacaj. Mindenki kiszakadt a mindennapok mókuskerekéből. Itt lazítani kell kis barátom! Hazaértél!-mondja körülötted az atmoszféra. S te is úgy érzed. Mert a kopott bútorok közt leled meg igazán önmagad."

" Cigarettafüst száll az arcomba. Tüsszögök, mintha magam nem élnék eme káros szenvedéllyel. Mosolygó arcból tör elő. "Mentolos vagy sima?"-hangzik a kérdés. Neked teljesen mindegy, a rabja vagy így nem arra koncentrálsz, hogy milyen íz van a szádban, csak mikor tüdőre szívod érzed szétfeszít és neked EZ ami kell. "Mindegy csak hasson.." "

"Langymeleg csap meg odabenn. A vérszín-bor ahogy forgatod a poharat fut körbe nevetve a szájnál. Könnyű, de túl hideg. Jellemhibás lehet, mert túl van hűtve. Nézed, ahogy esik vissza minden cseppje a többihez, mert nem bírja ki, hogy ne tartozzon valahova."

"Magadat pillantod meg. Egy gesztenyeszín szempár néz rád vissza az üvegen törő fényből, s eszedbe jut egy emlék.
Kézen fogott, mert tudta, szeretem a könyveket. Egyetlen pillantásával vetett végett az elmémben dúló viharnak, hogy a pillanat törtrésze alatt azt a szívembe helyezze át. S annak a mosolynak fogalma nincs mennyi álmatlan éjt okoz, s hogyan került az elém táruló kép, oda ahova nem szabadott volna. A gondolataimba."

" Mesél a szó, s mit elmond mind igaz. Nem hinném, ha magam nem éltem volna át.- s tudom, hogy valóban így történt. A legkevésbé sem kételkedünk. Mindünkről kiderül valami, de erről szól az élet. Titkokból gyártunk újabb kis piszkos misztériumokat, melyeket egy-egy szőlő-mámoros estén idézünk fel kacagva. "Emlékszel?"- fojtódik belénk a szó a prüszkölő hahotától. A válasz egyértelmű. Az emlékek fakulnak, de szelekció nélkül maradnak meg egyesek a maga valójukban. S mi őrizzük őket, mint féltve őrzött kincset, hiszen ez az egy, ami állandó, akkor is, ha körülöttünk már minden megváltozott."

2015. október 24., szombat

85.- Önismeretemben a boszorkányságom

Rendszeresen szoktam rövid pszichológiai elemzést végezni az életemben szereplő emberekről. Részben azért, mert szeretem nézni a döbbent arcokat, mikor rávilágítok, hogy mi van a mindennap viselt álarcuk mögött, részben pedig azért, hogy tudjam kivel mekkora távolságot kell(ene) tartsak.
Rengetegszer megkaptam a kérdést, hogy magamat voltaképp milyennek is látom. Nem volt rá precedens, hogy válaszoltam volna erre a kérdésre. De 20. születésnapom előtt egy héttel eljutottam odáig, hogy most megteszem.
Aki eddig még nem tudta volna, a nevem Marsi Viktória. A Rocky becenevet még egy gyerekkori barátnőm ragasztotta rám sok évvel ezelőtt, Vikk-nek pedig egy horvátországi nyaraláson neveztek el ottani barátaim. A többi becenevet pedig számomra fontos emberektől kaptam. Azokért pedig azért vagyok oda, mert tudom, hogy személyesen nekem szólnak és a látszat ellenére rendszeresen szükségem van visszajelzésekre, hogy szeretnek, ahogy arra is, hogy van, aki gyűlöl. Attól függetlenül, hogy sokszor szeretek visszahúzódni és a szó legszorosabb értelmében elbújni a világ elől, néha nekem is szükségem van a rivaldafényre, de ez azt hiszem nem egyedi.
Mindig rá szoktam térni elemzéseimnél az illető családi hátterére. Nos, nálam a család, mint olyan relatív fogalom. Vannak olyan barátaim, akiket rokonnak érzek és olyan rokonok, akiket nem tartok annak. Ám, akik fontosak, azokért bármikor-bármilyen helyzetben kiállok. Még akkor is, ha például egy vitában nem feltétlenül nekik van igazuk. ;)
Iszonyatosan anyás vagyok, korom ellenére és máig őt tartom a legjobb barátnőmnek. Rengeteget vitatkoztunk és veszekedtünk, mert iszonyatosan nehéz természetem volt régebben és az igazat megvallva időnként még én sem tudtam elviselni saját magamat. Általában azokon a napokon kaptam idegrohamokat, amikor kiabáltam és csapkodtam, olyan voltam, mint egy fúria...
Ettől függetlenül mindig olyan végtelen szeretettel és türelemmel fordult felém, hogy az csodálatra méltó. Nincs olyan dolog, amiről ne tudnánk tabuk nélkül beszélgetni, sőt, ezt rendszeresen meg is tesszük. Zsák meg a foltja. A szárnyaim számomra őt jelképezik. Én is ilyen anyja szeretnék lenni a gyermekemnek, mint ő volt nekem. Mindemellett a mi kapcsolatunk volt az a kontakt életemben, amelyen először megtapasztaltam, hogy hullámvölgyek mindig vannak, hiszen a tökéletességtől talán az ember áll a legtávolabb, de mégis, a szeretet az, ami örök.


A másik olyan ember, akihez feltétel nélkül ragaszkodok a nővérem. Csekély korkülönbség van köztünk, ez okból rengeteg konfliktusunk volt az évek során, de nélküle nem tudnám elképzelni az életemet.

A stílusomról... Milliószor hallottam a kérdést, hogy hogyan alakult ki ez a kinézetem... Az én ikonom, akire felnéztem a bátyám volt. Kislányként mindig olyan akartam lenni, mint Ő. Bármit csináltam, azt akartam, hogy büszke legyen rám és felszegett fejjel menjen el velem bármerre, mert, hogy: "Igen, ő az én kishúgom!"

A másik fő, amire pedig ki szoktam térni az a párkapcsolatok és az érzések.
Én az a típus vagyok, aki nehezen leszek szerelmes, bár sokszor szerettem volna elhinni, hogy az vagyok. Holott életemben kétszer-háromszor voltam csak igazán. Mindegyiknek csúnya vége lett. De ettől függetlenül örülök, hogy megtörténtek velem. Nagyban segítettek abban, hogy ma az vagyok, aki.. Még akkor is, ha a nadrágom viselője egy meglehetősen rapszódikus, érzelmes, szókimondó és szétszórt valaki is.
Én először egy férfin a kisugárzását és a szemét figyelem. Ha megvan benne az a plusz, nyert ügye van. Belső értékekre pedig az őszinteséget, humort, intelligenciát tartom a legfontosabbnak. Olyan embernek tartom magam, akivel bármit meg lehet beszélni, jóformán bármikor, csak akkor elvárom a nyílt lapokat. Cserébe én is úgy viszonyulok. Mert ahogy mindenki, úgy én is gyűlölöm, ha játszanak velem. A kihívásra vágyom, a bizonytalan-gyötrelmekre viszont a legkevésbé sem. Ha én egyszer megszeretek valakit, akkor az nem változik.
Nincs olyan ember az életemben, akit valaha megszerettem és ma ne ugyanezt érezném iránta legalább egy bizonyos fokig. Mindemellett viszont olyan sincs, akit valaha gyűlöltem, s bizonyos szintig ne maradt volna bennem valamilyen ellenérzés mindmáig vele kapcsolatban. Én nem felejtek.. Ilyeneket sosem.


Nem egy-nem két alkalommal szegezték nekem a kérdést, hogy hogyan viszonyulok saját magamhoz. Erre azt hiszem most először és utoljára fogok válaszolni...
Nem vagyok elégedett magammal. Kiskamaszként duci voltam és máig megmaradtak bennem a tüskék. Miután sikerült lefogynom egy "véletlen" folytán, úgy döntöttem többé nem hagyom, hogy idáig jussak. Tavaly nyáron aztán mégis sikerült, mikor akkori nem működő kapcsolatom sérelmeit a zabálásba fojtottam, de mikor egy ismerősöm ismét a fejemhez vágta, hogy "husika" vagyok felhúztam magamat és drasztikusan rövid idő alatt sokat fogytam, amit igyekszem azóta is tartani, de az elmúlt hónapokban különösen intenzíven elkezdtem edzeni. (Itthon-amatőr szinten testépítés)
Kitűztem egy célt magam elé, s életemben azon ritka alkalmak egyike ez, mikor leginkább saját magamnak akartam csak ezzel bizonyítani. Pedig most semmilyen kritikát nem kaptam. Egyszerűen csak a tükörbe néztem és nem voltam elégedett azzal, aki visszanézett rám.
Tisztában vagyok vele, hogy alkatomból kifolyólag sosem leszek 90-60-90, de van egy kitűzött célom, amire szeretnék hasonlítani meg úgy egyáltalán minden téren (ami engem érdekel) kihozni magamból a maximumot.

Végül pedig a hobbijaim miért-je.
Imádok alkotni. Bármit, ami maradandó.
Azért írok, mert számomra ez kikapcsolódás és életfeladat. Mindig úgy vélekedtem, ha valaki (bárki) akár egyetlen pillanatig is elgondolkodott azon, amit én "papírra vetettem" már megéri. Talán jobb lesz valakinek egy kicsit az adott perce, napja vagy akár az élete. Szeretem boldoggá tenni az embereket. Általuk pedig voltaképp magam is azzá válok.
Azért olvasok, mert imádok álmodozni. Kislánykoromtól belebolondultam az álmok világába, ami sajnos néha a saját életemben is megmutatkozik elég kaotikus-szétszórt formában.
A "konyhatündérkedés"-hez pedig azt hiszem ezek után kommentárt sem kell fűznöm.

Nos, ez volnék én "röviden". Imádok meglepetéseket okozni és kapni egyaránt. Rengeteg olyan oldalam van, amit nem mutatok meg a nyilvánosságnak, de azt hiszem ennyi éppen elég ahhoz, hogy elmosolyodjanak, akiket érdekel a véleményem és tovább szidhassanak azok, akiknek eddig sem volt jobb dolguk. :*

2015. október 18., vasárnap

84.- A Végzet Emlékirataiból 4.- A szó sem száll el

"Az emberek dalokat írnak arról, hogy ~énekelnek az esőben~ de a valóságban mikor bőrig áznak csak siránkoznak." Charlie Chaplin

"Azt mondod az Őszinteség alap. Valamint, hogy Te (természetesen) azt az embert becsülöd a leginkább, aki kertelés nélkül a szemedbe mondja, amit gondol. Csak azt nem értem, akkor TE miért hazudsz?
Mert, amire vágysz az az, hogy azt mondjam, amit hallani kívánsz. Arra, hogy a véleményünk megegyezzen és, ha nem, akkor is vélekedjek úgy a dolgokról, ahogy szerény személyed. Abban az esetben, ha hangot adok a tiedtől eltérő látásmódomnak, akkor szörnyű alaknak titulálsz, hogy kegyetlen vagyok, vagy arról tájékoztatsz mennyire rosszul esik neked a kegyetlenségem.
A konzekvencia: Csak akkor kérdezz, ha elbírod viselni a választ..."

"Rengeteg olyan dolog van, amit mások egyáltalán nem, vagy csak nehezen tudnak tolerálni velem kapcsolatban. Itt és most szeretném tisztázni mindenkivel: Nem vagyok egy kibaszott szent!
Például reggel az első kávém előtt nem tanácsos beszélgetést kezdeményezni velem és mindenhez sajátosan állok hozzá. Mindemellett azt hiszem a konokságom a legrosszabb tulajdonságom. De mindig is úgy gondoltam, aki a legrosszabb személyiségjegyeimet nem hajlandó elfogadni, az biztos, mint a halál, hogy a legjobbakat meg sem érdemli."

"A környezetünk olyan, amilyenné magunk formáljuk. A minket körülvevő emberek pedig bennünket tükröznek vissza.
Néha én is szeretnék úgy istenigazából panaszkodni, de nem teszem, mert akkor még több ilyen személlyel szembesülnék. Tehát: Keresem azt a személyt, aki olyan kis vidám-Duracell nyuszi a legjobb pillanataiban, mint én. :D"

"Szól a zene. Mindig a hangulatnak megfelelő. Életet ad, vagy könnyeket fakaszt, mikor mire vágysz. Van, mikor már semmi más nem marad. Te adod ki magadból, vagy átérzed, mikor valaki más teszi.
Mondjuk felspannolod magad, olyan dallamok szólnak, amitől felmegy benned a pumpa. Elkezdesz edzeni. Az x-edik fekvőtámasznál már remeg a karod, csordulnak ki a könnyeid, de csinálod tovább, míg össze nem esel. Sóhajtasz párat és a legrosszabb érzéseidre gondolsz. Erőt ad, hogy folytasd. Minden gyakorlatot addig, míg teljesen ki nem ölöd magadból a dühöt, s már a fáradságtól csak nevetni tudsz...

Mert ez ad erőt, hogy újra és újra emelt fővel tudj bárki szemébe nézni."

2015. október 11., vasárnap

83.- A Végzet Emlékirataiból 3.- Tükrök

"Ki az, aki megmondhatja neked, hogy nem lehetsz az, aki lenni akarsz? Senkinek semmi joga nincs hozzá. Magam pedig soha a legkisebb hajlandóságot nem mutattam rá. Nem vagyok képes kifordulni magamból. Volt, aki próbált számára ideálissá formálni. Beletört a bicskája. Igazából meddő maga az ötlet is, hogy majd én úgy fogok öltözködni, járni, beszélni és gondolkodni, ahogy más elvárja tőlem. Ha ezt tenném most nem ott tartanék, ahol. Magam fogok megküzdeni azokért a dolgokért, amiket (illetve azokért a személyekért akiket) az életem részének szeretnék tudni.
Ez olyan, mint amikor megköszönik nekem, ha valami "kedveset" mondok az embernek. Felesleges. Persze, a társadalom ezt nevelte belénk, meg hát valahogy mégis csak le kell reagálni a szituációt, de, ha valakinek köszönni akarja, akkor mondjon hálát magának, amiért olyan, amilyen. Mert ellenkező esetben nem társalognék vele."

"Van egy régi kedves ismerősöm, (Ezen a ponton egy perc néma csendet, azokért, akik nem hallhatják a gépen keresztül az iróniát a mondatomban.... ) aki ahogy észrevettem máig életcéljának tekinti, hogy velem rivalizáljon. Hirtelen azok a dolgok érdeklik, amik engem, azokat a zenéket hallgatja amiket én, s túlzás nélkül próbál valami elcseszett hasonmásommá válni. Évek teltek el, s máig folytatja szánalmas szélmalom harcát az árnyékommal... Anno még nevettem rajta, mert mókásnak találtam, mára viszont őszintén sajnálom.
Mert amíg a Tükörképem (egy általa "javított"-nak talált verziójaként) próbálja tengetni a napjait, sosem lesz boldog.. De azt hiszem, nem a cipőm tulajdonosa volna a megfelelő személy arra, hogy ezzel a ténnyel szembesítse."

"Mindennap megkapom a kérdést a környezetemtől: Mi lesz, ha..? Kezdem úgy látni, hogy csak szerény személyem nem töri megállás nélkül ezen a fejét. Van az embernek elég gondja, ha azokat óhajtja észrevenni, de érdemesebbnek találom inkább a pozitív dolgokra koncentrálni.
Egyre több olyan emberrel találkozom, akik ezt észreveszik bennem.. S talán az a "furcsaság"-amit alapvető jelzőmként termetes plakáthomlokomra ragasztottak, ebben nyilvánul meg.
Makacsságom és önfejűségem ellenére hajlandó vagyok kompromisszumokra bármilyen helyzetben, igazodva ahhoz, hogy az adott illető részéről ez mennyire kölcsönös.
Többé az Életben nem lesz olyan, hogy bármibe több energiát fektetek, mint a másik fél. Tükröt fogok mutatni. S csak akkor érdemes megpróbálni a közelembe férkőzni, ha ezt el tudod fogadni. Különben érdemes sarkon fordulnod, mielőtt nyakig beleragadsz a kulimázba."

2015. október 8., csütörtök

82.-Hinni szeretném

A hit hegyeket mozgat meg.- mindenféle vallási felhang nélkül állítom ezt teljes bizonyossággal. Az álmoknak, még a legirreálisabbaknak is ez a mozgatórugója. 
Mert egy pillanatig is bízunk abban, hogy valóra válnak.
Hiszek, mert hinni szeretnék. 
Egy olyan világban, ahol nem kell mindennap magunkra erőltetnünk, amit nem akarunk megtenni.
Fittyet hányhatnánk a társadalmi elvárásokra és szabadon lehetne szeretni.
Vágyom álmodni egy olyan helyről, ahol együtt lehetnek, akik szeretik egymást. 
Nem akarok gyűlölködni, ítélkezni mások gondolkozásáról, vagy beleszólni mások életébe. Én a szeretteimet ilyen helyzetben csak arról biztosítom, hogy itt a vállam, amire hullhatnak a könnyei, ha nem úgy jönnek össze a dolgai. Vagy itt a kezem, megfoghatja, a magasba emelheti és ugrálhat, mint egy boldog kisgyermek örömében, ha minden jól alakul. 
Vizualizálok nap-nap után egy olyan országot, ahonnan nem kell elmenekülni. Ahol nem szakadnának szét családok, barátok, szerelmesek. 
Ahol nem kellene könnyes szemmel búcsút inteni annak, aki a világon a legfontosabb számunkra. Mert mikor az utolsó csók úgy forr le az ajkakról, hogy a "soha viszont nem látás" könnyei áztatják, a szívek darabokra hullnak és talán többé semmi nem lesz ugyanaz.
A napra várok, mikor nem kell várni többé. Amikor azok, kik arra vágynak, egymás ölelésében ébredhetnek fel. Nem lenne többé rettegés minden szótól, hogy talán az volt az utolsó. 
Hiszen, ha a világvége csak pár percre lenne, akkor a Föld minden telefonvonala foglalt volna, mert mindenki a telefonba suttogná valakinek: Szeretlek. 
Egy olyan helyen akarok élni, ahol nem kell a mosolyommal gyilkolnom. Hanem hinni azt, hogy valakinek ettől szebb lesz a napja. Egy apró gesztustól, hintában nevető gyerekektől, de míg a vasútállomások több őszinte csókot láttak, mint templomban a pap... addig ez csak egy kép marad... 
Nekem pedig marad, amit óhajtok: Egy percre elgondolkodtatni bárkit is.
A pénzed elfogy, a szavak elszállnak, s biztos csak az, ami már megtörtént... A látszat mindössze puszta illúzió. 
Egyszerűen csak reménykedem, hogy rájönnek az emberek, hogy csak az érzések kísérnek el akár egy életen át. Mert van, amiért a legnagyobb ár, sem lehet túl sok...

2015. október 4., vasárnap

81.- Rövid mese Csodaországról

Egy percre megmutatja magát neked egy más világ. Csodaország.
Az út mentén fák sorakoznak, s mellettük mesebeli házikó. Az udvarban egy kutya futkos, farkát csóválva, majd a macska mellé fekszik és számára ez teljesen természetes. A tyúkok kotkodácsolnak rád az udvarban, s olyan békésen állnak meg csipegetni a lábad előtt, hogy te jobban megijedsz, mint ők.
Megismerkedsz egy kedves családdal, akik az első pillanattól úgy bánnak veled, mintha te is közéjük tartoznál. Mosolyogva-kedvesen előítéletek nélkül beszélgetnek veled, s kínálnak mindenből, amijük csak van. Egy percig nem lehet kínosan érezni magát az embernek, hacsak azon nem hökken meg, hogy lehet valakiben ennyi jóság és szeretet. Nem hazudok, ilyet még nem láttam. 
Kinn a természet megmutatja legszebb arcát. Tágas réten legelésző állatok, csiripelő madarak, s, ha távolabbra nézel, a végtelennél is tovább látsz. Ott álltunk mi is, kezünkben íjjal, s akik vendégül láttak megpróbálkoztak a lehetetlennek tűnő küldetéssel: megtanítani minket. S, ami a legfurább, kicsit talán még sikerült is nekik. 
Mikor elmentünk körülnézni a faluban, előre köszöntek az emberek. Nem néztek rád szúrós szemmel, mint bárhol máshol tették volna, csak konstatálták magukban: őket még nem láttuk. Mikor kimentünk egy helyi rendezvényre (főzőverseny volt) is mindenki csak azt leste, hol tud segíteni a másiknak, ha kellett-ha nem. Nem volt olyan ember, aki ne mondott volna valami kedveset bárkinek, aki szembejött vele. Csak itt komolyan is gondolták minden szavukat.
S ez a hely létezik. Itt van nem messze. S abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elég a világ egyik legmelegebb szívű családjának vendégszeretetére csak visszagondolni, hogy melegség töltse el a szívem. 
Az emberi jóság még igenis létezik a világban, csak jó helyen kell keresni! 

2015. október 2., péntek

80.-A végzet emlékirataiból 2.- Végletek

"Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... "- William Shakespeare

"Groteszk humora van az életnek. A filmek amiken felnövünk, megtervezettek. Ki vannak osztva a posztok, karakterek, s a rendező előtt mikor összeáll a kép, már tudja ki-mit fog kiváltani a másikból. Tisztában van azzal, hogyan fűzze össze a szálakat egésszé, ha azt akarja, hogy a megfelelő érzéseket váltsa ki a nézőkből. 




A realitás azonban egészen más. Nem hisszük el, hogy mi befolyásolunk mindent, ami velünk történik. Csak tőlünk függ kit engedünk közel magunkhoz. Egyetlen-egy bökkenő van a dologban... Előttünk nem áll össze a kép, hogy mi lesz a végkifejlet. Nincs tökéletes ember, csak tökéletes emberi szándék. S, ahogy ezt kiskamaszként sok éve megfogalmaztam: Minden mesének happy end a vége. Ha még nincs itt, akkor a történet sem ért véget..."


"A hangulat a tetőfokára hág... Vagy épp padlóra taszít. Mert csak végletek vannak. Az átmenet puszta illúzió. Mikor úgy tűnik minden széthullik, igazából akkor áll össze a kép, csak sosem engedik megtekintsd. Mindig csak azt az apró részletet, amihez akkor épp közöd kell legyen..."

"Ha azt mondod bízz bennem, akkor voltaképp kit akarsz meggyőzni? Engem, hogy nyugodtan rád bízhatom féltett kis kincsként őrzött titkaim (vagy épp a szívem) esetleg magadat, hogy érdemes vagy rá? Sablon szöveg, hogy ritka kincs, még, ha így is van. Ha kockáztatsz elbukhatsz, ha viszont nem, akkor már vesztettél."


"Mindig mondják a bölcsek: Mérlegelj! Mi a fontos?

De értelmetlen. Ha a dologban érzelmek vannak, akkor elég elfogult vagy ahhoz, hogy az életed egy lapra tedd fel, benne a sansszal, hogy minden a tiéd lesz, amire vágytál...
Akkor pedig, ha tudsz még gondolkodni bele sem kezdtél igazán. Akkor meg mi értelme törni rajta a fejed?"

"Felébredek. Minden nap azzal a tudattal, hogy lehet, hogy Életem legszebb napja vár rám. Ha pedig nem így történik, csak szimplán boldog voltam addig, amíg hittem benne..."



"Az a fajta Nő vagyok, aki az érzéseire hallgat. Szabadon él, a korlátokat csak magának szabja. Néha előadást tartok, mert számít a véleményed. Eljátszom a Femme Fatale-t, aki hűvösen csábító tekintettel néz szembe a végzettel, s bűnre csábítja, máskor pedig mögéd lopózom megölelni miközben a fogad mosod. Nem tudod mi van bennem valójában. Ki vagyok én? Melyik az igazi?
Mindkettő. A szemedben olyan vagyok, amilyennek látni akarsz. 
Csak egy valamivel számolj... Hogy én akkor is őszinte leszek veled, ha mindenki a szemedbe hazudik, s akkor sem fogom játszanám meg magamat, ha erre megkérnél. Szeress tiszta szívvel, vagy add ki magadból felém szíved minden gyűlöletét... 
Csak egyre kérlek... Bármit teszel, csináld rendesen..."

2015. szeptember 29., kedd

79.- A végzet emlékirataiból

"Szitáló eső látszik az éjjeli lámpák fényében. Sokkal feltűnőbb a busz reflektoránál is. Igazából az, a legkevésbé sem figyelemre méltó. Csak a hűvös levegő köti le leginkább. Majd megfagyott sapkában, sálban. Érezte, ahogy kézfejének vérkeringése körülbelül nullára csökkent. Remegő ujjakkal szorította az égő cigarettáját, s nézte, ahogy a szitáló eső áztatja a hófehér papírba tekert Halál csókját.
Majd meglátta, akihez úgy sietett. Rövidnadrágban..."

 "Üvöltő muzsika a Zenedobozból. Száz forintért 5 percnyi élvezet, mint egy olcsó szajhánál. Kedvezményes tarifa. Ennyiért nem vágják ki az embert, ha énekel, még ha olyan tudással is, mint Király Linda a Himnusz előadásakor ."

"Nem láttad a...? Nyilvánvaló, hogy nem. Leírtál barátom egy olyan embert, akiből száz, meg ezer futkos veled szemben az utcán. Akkor sem vágom Szipus Jóskát. Meg különben is, rá van írva, hogy szipuzik az istenverte, vagy esetleg már cseppfolyósabb az átlagnál a sok higítótól?"

"Lógsz egy szerenáddal kedves. Nem, nincs mentség, ezt nem telefonon keresztül kell, ha tényleg szeretnéd. Felcsigáztál, figyelek rád. Nagy szemekkel és kivételesen csendben. Nem, én nem azt fogom lesni, hogy te tökéletesnek látod-e a játékod gitáron.
Csak azt, hogy nekem szól a félrepengetett fél hang is."

"Gengszter élet. Cseles pohárból Bambit fogyasztva csak nevess! Minden értelmet nyer azáltal, hogy semminek sincs. Egyszer úgy is meghalunk. Legalább elkezdtünk élni."

"Felkelt, pislogott, szívdobogást hallgatott. Nyújtózkodott, majd azzal a lendülettel a másik oldalára fordult. Ilyenkor bezzeg nem sikerül kiverni az álmot a szeméből. Oldalra néz, elmosolyodik, semmi kedve elkezdeni a napot.

Mi a konzekvencia? A boldogság motiválatlanná tehet."

2015. szeptember 10., csütörtök

78- Szájon csókol a halál s arcon az Élet

Az egész életünk nem áll másból, mint várakozásból. Hétfőn már a hétvégét, télen a nyarat, s talán előbb meghalunk, mint, hogy elkezdenénk élni.
Ha a bizonytalanság felemészt, a világ őrültnek nevez, hiszen miért epekedsz olyan után, amit még csak nem is ismersz. Ám mi van akkor, ha mondjuk hazavársz valakit, akit szeretsz? S, ha az sem biztos egyáltalán, hogy ebben az életben még egyszer átlépi a küszöbödet, annyira messzire sodort titeket egymástól a sors kegyetlen játéka.
"A szerelem az az érzés mikor tudod, hogy vár valaki-valahol a világban és kezében tartja egész létezésed kulcsát!"
A Zsivágóban oly' tökéletesen megfogalmazták azt, amire a költők nem találtak kellőképp odaillő szavakat...
"B.szd ki a szíved az asztalra és vedd fel az agyadat! Ideje volna végre használni!"-mondta Karl Marinának.
Mert a szerelem az, ami reggel rávesz, hogy felkelj az ágyból, s a hiány pedig, ami ezért mindennap megöl egy kicsit. Beléd mar, de sosem akkorát, hogy hamar elvérezz, épp csak annyit, hogy folyamatosan szenvedj.
Túl egyszerű volna "csak úgy" továbbmenni. Kezelhetetlen az érzés, mikor megrogy a lábad, ha felállsz a székről, de a szíved és az agyad visz előre.

"Meg akarod tenni!"
"Meg tudod tenni!"
"Meg fogod tenni!"- mert nincs más lehetőséged.
Lucifer nem unt rá gyermeteg játékaira, sőt jobban belehúzott, mint Marina eddigi röpke életében bármikor. A lány pedig csak rágyújt és ennyit vág a démon arcába:
"Meghalok mindennap, mert csak így maradok életben!"

2015. szeptember 9., szerda

77.- Évektől megkopott fapadok

Halkan kattog az öreg kis óra a sarokban, mint az elmém eme késői órán. A csend mámorától megrészegedve nosztalgiázok poros-megsárgult legjobb barátságok emlékén. Azok közt is egy, ami most igazán foglalkoztat. Kávéházi Konráddal végigélt múltunk.
Hol volt, hol nem, egy hűvös tavaszi éjen, mikor már csak a tücskök ciripeltek a fűben, s nyíladozó virágok élet-illatát sodorta felénk a szellő... ott beszélgettem először Konráddal napokon át. Idegen városban, álmoktól fűtött kamaszok próbálták kivesézni a lét-miértjét úgy, hogy pontosan tudták, erre nincs válasz. A sors kegyes volt, midőn a két fiatalt összesodorta, s így válhattam mellette jobbá-bölcsebbé.

Onnantól minden hétvégén beültünk kedvenc kocsmánkba (bohém egy hely volt, annyi szent) s ő kikért 4 cent Jack-et egyetlen darab jégkockával. Ahányszor ott voltunk ő mosolyogva elővette cigarettatárcáját, előhúzott egy szálat, s jobb kezében a halálrúddal, bal kezében az itallal révedt tekintete a távolba, fejtegetve nekem az élet értelmét.
A szürke kalap, amely elmaradhatatlan volt nála, békésen ült az összefirkált asztalon míg mi élveztük társalgásunk közepette az érzést: Sosem halunk meg.
Most hol van ez? Már csak bennem él, hiszen a részemmé vált... A kalapos lány, aki előveszi ugyanúgy a tárcáját, s a halál leheletét jó-mélyen tüdőre szívva folytatja magában a félbemaradt diskurzusokat, teszi tovább a vesszőket a mondatokba.
Sosem fog pontot írni a megsárgult lapokra valaha-volt legjobb barátságuk emlékének könyvében. Mert tudom, hogy Konrád egy hideg-téli éjen karosszékében, a ropogó tűz mellett majd az unokáinak ezt fogja mesélni: "Hol volt, hol nem, nem is olyan régen..."

2015. augusztus 19., szerda

76.- Egyszer fent...

-Micimackó, mi lesz, ha egyszer el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, semmi kifogásom ellene.

Máskor pedig lenn. A hangulata úgy ingadozik, mint egy hullámvasút. Hajlamos elkapni a dolgok negatív végét is, csak úgy a nincs-ből és elsírni magát egy ültő helyében. Utána feloldódik, táncolni és énekelni tudna, észreveszi a nagy betűs ÉLET apróbb-nagyobb örömeit, nincs ami kedvét szeghetné.
Mennyivel egyszerűbb volna, ha most az utóbbi hangulata lenne és csak szimplán a holnapot várná? Mert holnap jó lesz, sőt sokkal jobb, mint jó. De mi lesz azután? Egy hét múlva...
Milyen lesz végigsétálni ott, ahol együtt voltak? Milyen lesz nézegetni a képeket úgy, hogy nem látja milyen arcot vág közben? Milyen lesz egyáltalán az élet nélküle?
Tudja, a szívében mindig itt lesz vele és bármikor beszélhetnek, de akkor sem lesz ugyanaz. Szeretné, ha boldog lenne. Igazán boldog. Ezért nem tarthatja vissza Karlt az álmaitól. Itt már nincs semmi. Maga is fogná a csomagját és menne, amerre a lába viszi. Szerencsét próbálni, mint a mesékben a legkisebb fiú. De most még maradnia kell.
Van, akit a honvágy hazahúz, őt a vágyakozás vinne el innen.
"Nem maradhatok kakaskodni a szemétdombon."-mondta a fiú, s milyen igaza van. Marina is már csak a kényszer miatt folytatja itt, voltaképp a nagy büdös semmiért. Nem égethetünk fel hirtelen mindent, csak szép-lassan.
A modern technika vívmányai pótolnak sok mindent. Lehet a szeretett személyt látni, hallani a hangját, de... nem lehet hozzábújni egy gyönyörű éjszakán, vagy épp csak figyelni, ahogy az öledben fekszik és az arcát simogatni. Nem lehet megölelni, mikor úgy érzed összedől a világ körülötted, mert tudod, hogy csak az ő karjában kapsz biztonságot.
S mégsem kell más. Mert benne megtaláltad azt, akire mindig is vágytál. Akinek a hibáit is elfogadod. Akit felhívhatsz hajnali 2-kor, mert nem tudsz aludni. Akivel hajnalban a teraszon nézed a napfelkeltét, szívjátok egyik cigarettát a másik után, köszöntőt mondtok a világ legfinomabb borával, s tudod, hogy akkor sem lennél boldogabb, ha hozzád vágnának csak úgy egymillió eurót.
Csak egy dolog ugrott be így a végére Marinának: mennyire gyűlölné magát, ha nem lenne a lehető legboldogabb, míg megteheti.
A tegnap már történelem, a holnap rejtelem, de a MA ajándék.

75.- Miért-ek válaszok nélkül

Az élet pusztán kérdésekből áll. Miért? Mert mi tesszük ilyen kurva bonyolulttá a dolgokat.
Igen, mondhatod te is, hogy megpróbálod egyszerűen élni az életed, a lehető legegyszerűbb és legracionálisabb választ adni azokra a kérdésekre, amelyekkel nap, mint nap bombáznak.
Miért így, vagy úgy éled az életedet? Miért nem vagy kapcsolatban? Vagy, ha abban vagy, akkor kapásból azt mondják "társfüggő vagy", pláne, ha valakinek olyan kapcsolata van, amely már túl van a kezdeti l'amour fázison és belekeverednek a szürke hétköznapok. Amellyel természetesen nincs semmi baj, csak mindig oda kell figyelni mindenre, ami persze nehéz, de ha mindkét fél akarja,természetesen működőképes lehet.
Nem is ez most a lényeg. Senkinek sem fogok kéretlen párkapcsolati tanácsadást tartani. Akit a véleményem érdekel, úgyis megtalál. Persze a legkevésbé sem azt jelenti, hogy én mindent tudok csak, hogy egy objektív-külső személy reálisabb képet fog tudni felvázolni a helyzetről, aminek a kellős közepén vagyunk.
Mint például most Marina (Bonnie, hisz úgyis tudjátok)...
Meglátni, megszeretni. Az érzés pedig kölcsönös, a fiú is bevallja az érzéseit összejönnek, eljegyzés, házasság, egy focicsapatnyi gyerek és boldog élet a halálon is túl-ig. Mint egy Hollywood-i tündérmese.
A probléma viszont a való életben már az elején elkezdődik. Elsőként, hogy olyan élethelyzetben támadnak fel az érzések, mikor a legkevésbé sem szabadna. Szép-lassan titokban kezd el kibontakozni mérhetetlen mennyiségű lelkiismeret furdalással, attól függetlenül, hogy a bimbózó románc mindeközben pusztán plátói marad.
Szép-lassan Marina háttere elkezd széthullni, ez által, vagy ettől függetlenül mindegy is. Minden-mindennel összefügg. Azt hiszem ezzel már elkezdtük felvázolni a "miért nem lehet egyszerű?"-re a leginkább ideillő választ.
Mikor a díszlet alkotóelemeire esett, Marina kilépett a romok közül, leporolta magát, s azt tette, amire a szíve mélyén leginkább vágyott: megérintette Karlt. Minden módon, ahogy egy embert meg lehet érinteni a szó legnemesebb értelmében véve. Vagy legalábbis a célja mindenképp ez volt,s tán csak röpke illúzió részéről, hogy sikerült, de egy-egy momentumban, túl lépve saját kishitűsége szűkre szabott határain, hisz a szemének, s a szívének még akkor is, ha egy percre sem képes magát méltónak találni ehhez a mérhetetlen mértékű boldogságot keltő szituációhoz.
Ám de van, hogy a sors hatalmas középső ujját felemelve jelzi, hogy bekaphatjuk tövig és keresztben, mert ő bizony át fogja húzni a számításainkat és igenis bele fog fosni a levesünkbe. A szép, tiszta, világos színű, kedvenc kajánkba belekerül egy hatalmas adag ganaj, hogy elrontsa az összhatást. És mit csinál ilyenkor az ember? Fogja, kidobja a levest és igyekszik nem traumaként visszagondolni rá, mégsem eszik belőle soha többé.












Ezzel szemben Marina terve más. A kiborításig stimmel, csak , hogy ő ugyanazt a lábost fogja, kifertőtleníti, és feltesz főni egy újabb adagot, ugyanabból a levesből csak odafigyel, hogy még inkább finomra sikeredjen.
De nem vált, nem új receptet próbál ki, nem főz ki valami teljesen mást, mert egyszerűbb lenne. Lószart. A kutyaharapást szőrével taktika itt nem működik.
Van, amikor az ember tartani akarja magát, mégis elesik. De, ha megöleli a padlót is feláll, leporolja magát és újult erővel próbálja újra ugyanazt. Mert tudja megéri küzdeni. Rengeteg kompromisszum, fogcsikorgatás, könnyek, lehet, hogy apróbb-nagyobb viták, mégis van az amiért vagy akiért megéri mindezt az utat végigjárni.
Pontosan ez az, amiért nem minden miért-re van azonnali válasz.

2015. augusztus 16., vasárnap

73.- Kaliforgia hatás

Az új nevek megzavarhatják a régebbi olvasókat, úgyhogy egy minimális magyarázat: Marina voltaképp Bonnie. Hosszú volna elmesélni hogyan-s miért hívom így, ez pedig nem is az a helyzet, hogy meg akarnám tenni. A fiú... Hát, a fiút több néven fogom még nevezni a továbbiakban, például BB, vagy Karl. Aki ebben a bejegyzésben is kizárólag a szokásos, törékeny-érzékeny lelkivilágom leírására vágyik a lehető legköltőibb megfogalmazásban, csalódni fog. Ám, ha valakit érdekel, hogy őszintén kimutatom a fogam fehérjét, jó helyen jár.

Az idő éjjel 2 körül járt. Karl csak feküdt az ágyon és Marinát nézte, aki a földön ülve tollat ragadott, füzetet és elkezdett írni. Ha épp akkor tör rá az ihlet, hát nem tartja magában. Másoknak lenge- szellőben lobogó-nyári ruhás, angyalarcú múzsája van, aki ha megcsókolja a homlokukat hirtelen megírják életük művét, majd a milliós csekket kezükben lengetve, 32-es vigyorral élvezkednek a szenzációhajhász sajtó kameráinak kereszttüzében.
Míg főhősünknél másképp megy. A múzsa épp boxeralsóban fekszik az ágyon és keresi a kedvenc-közös sorozatukat,  felváltva les a laptop képernyőjére és a lány arcára, miközben az feje búbjáig a soraiba feledkezve, átszellemült már-már kissé mókás ábrázattal rója a kék betűket a fehér lapra. 
Mikor elkészült, felugrott a fiú mellé az ágyra. 


 -Érdekel?- s az igenlő válasz hallatán belekezdtek. 
- "...hogy mellette rájöjjön, a feltétel nélküli szerelem az, mikor még a hibáit is képes vagy szeretni. Ha egyáltalán észreveszed őket...."-fejezte be, s várta a reakciót.
- Marina.. Hogy kerülsz te még ide? Mit csinálsz te szakácsként meg pincérként? Persze, főzni is nagyon jól tudsz, de tudod, ha pár ezer kilométerrel arrébb születsz, már híres lennél? Olyan vagy, mint Hank (Moody-Kaliforgia).. Elbaszod az idődet itt és eltékozlod a tehetséged! 
- Ezt vehetem pozitív visszajelzésnek? - pislogott a lány hirtelen támadt zavarában. Tudta a választ, természetesen, de néha maga sem hajlandó elhinni, hogy tényleg így látják. Jónak abban, amit csinál. Eddigi átlagos-középszerű életében időnként kapta csak el a hangulat, hogy alkotni tudjon, sokszor hónapokig nem is tudott kipréselni magából semmit egy nagy kupac trágyán kívül, amelyeket már akkor kidobott a francba, ahogy leírta az első két mondatát. 
Cuki kis sztorikák jóról és rosszról, szerelemről-háborúról, hisz az élet erről szól. De a világ kurvára bonyolult. Minden nap végig kell játszanunk mások előtt a szerepeket, amiket elvárnak tőlünk. Jópofizni kell a feletteseinknek, mosolyogni a vendéglőben azoknak a vendégeknek az arcába (főleg) akik csak perkálnak, de amúgy akkora parasztok, hogy a kapa lóg ki a szájukból és nézésükkel érzékeltetik velem, hogy csak egy buta kis picsának tartanak, aki a "honoráriumukért" cserébe hajlandó lenne, akár a seggüket is kinyalni, saját emberi méltóságát kivágva a fészkes-francba. 
Hál'isten a vendégek nagy részére nem ez jellemző, hanem a közöny vagy az érdeklődés, de ettől függetlenül muszáj-nak éreztem kimondani, hogy az élet nem habos torta. 
De mi van akkor, ha elkezdünk Élni? Amikor időnként kilométer magasról telibe fossuk az általános viselkedési normákat, amelyeket ránk kényszerítenek? Amikor már nem próbálod titkolni a külvilág elől,  hogy kicseszett boldog vagy? 

Ez a nagy betűs ÉLET. 
Ezért megéri túlélni, nem pedig mindennap beledögleni az unalomba.

2015. augusztus 14., péntek

72.- Szemet becsukni szívet kinyitni

Vannak pillanatok az ember életében, mikor megérzi esendősége gyönyöreit. Hogy a szellő megsimítja, s ő libabőrös lesz, vagy épp a forró érintések, amelyekkel sosem lehet betelni,
Tudod, egyes mondák szerint, ha valakiről álmodsz, akkor te voltál az utolsó gondolata elalvás előtt.
 De vajon mi van akkor, ha pár röpke momentum erejéig úgy érezheted te vagy a legszerencsésebb a világon, mert szebb élni, mint álomképeket látni.
Ahogy a végtelen csillagos eget kémlelitek, s beszéltek a múlt egy-egy apró szilánkjáról, mint az egész nagy kirakós piciny darabjáról, amely alkotja a képet, mit még ember nem látott egészben, azt ami ízig-vérig te vagy. Nem attól ismerünk meg valakit, hogy meg tudjuk mondani hányas a lába, ki a kedvenc színésze, vagy épp milyen pornóra szokott recskázni magányában, hanem attól, hogy érzed őt.
Amikor mélyen a belsődben kattan valami érzés, amelyről egyből lecsapsz, mint sas az áldozatára, s vagy pillarebegtetéssel tekintesz rá, aki mindezt kiváltja belőled, szád pedig mosolyra húzódik. Mert a zsigereidből kapod az információt róla, hogy épp mit érez a világban, vagy hogyan vizualizál téged bármikor. Amikor nem kérdezgeted a háta mögött a barátait, hogy mit mond nekik rólad, egyszerűen csaj elég ránézz ahhoz, hogy konstatáld magadban, számára is különleges vagy. Szó ne essék hibátlanságról, vagy épp tökéletességről. Nem erről van itt most szó. hanem, hogy elég volt pár röpke nap Bonnie életéből, hogy mellette rájöjjön a feltétel nélküli szerelem az, mikor még a hibáit is képes vagy szeretni.
Ha egyáltalán észreveszed őket. ;)

2015. augusztus 7., péntek

71.- Bika és medve

Nemrég Bonnie talált egy képet az interneten, Audrey Hepburn szerepel rajta a jellegzetes hosszú cigarettával és alatta egy idézettel "Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod." 
Akkor még csak mosolyogva bólogatott a nagy életigazságra, melyektől hemzseg az internet, lementette telefonra és élte tovább mindennapjait. 
Megírt egy számára ideális forgatókönyvet az elkövetkezendő hosszabb-rövidebb életszakaszáról, ami előtt állt, majd egy helyben toporogva várta türelmetlenül a csodát, hogy majd az rárúgja az ajtót.
De csak egy finom kilincs-nyikorgás hallatszott, s az ajtó résnyire kinyílt. Lábujjhegyen odatipegett, s kilesett a külvilágra. Mindenből csak részleteket látott. Sehogy nem állt össze semmi egésszé. Épp csak annyi rálátása nyílt a dolgokra, hogy eltudja dönteni, szélesre tárja az ajtót, kilép rajta és "Hadd jöjjön, aminek jönnie kell!"
Azzal, hogy ezt a döntést meghozta egy teljesen más életkép tárult elé. A szabadság. Annak minden pozitív és negatív oldalával. 
"A szabadságnak ára van..."-hallotta többször is. De úgy határozott, kiszabadul abból a kelepcéből, amelybe saját maga ugrott, tekintet nélkül arra, hogy esetlegesen következményei lesznek.
Így is lett. Szép-lassan rohamléptekkel kellett hozzászoknia a régi-új környezethez, emberekhez, szokásokhoz. De meg kell hagyni, magam is elcsodálkozom azon, mennyire könnyen vette az akadályokat. Persze, fog ez még fájni, de egy percig nem bánja. 
Időnként komoly döntéshelyzet elé állít bennünket az élet. Folytathatjuk a struccpolitikát ideig-óráig az élet bármely területén. Elfordíthatjuk a fejünket bármitől, amivel nem akarunk szembesülni. 

Ám, ha úgy döntünk meg merjük élni az álmainkat, szembe merünk szegülni az elénk gördülő akadályokkal, benne van az esély, hogy megszenvedjük később, de legalább addig is boldogok voltunk. Igazán boldogok. 
"Én egy vírus vagyok."-hallotta nemrég Tőle. "Ahova megyek örömöt és boldogságot viszek, ahonnan távozok, mögöttem csak porfelhő marad és fájdalom. Ettől féltelek." 
De vannak pillanatok az ember életében, mikor úgy dönt egy perc boldogságért, megéri a szenvedés, gyönyörű emlékekért pedig akár az életen át tartó porallergia.

2015. június 27., szombat

70.-Valóságos illúziók

Nyári dél-után egyetlen perccel kezdek neki ennek.
Hisz sosem tudnám befejezni. Vannak új fejezetek, időnként lapoznom kell, vagy félretenni, ha összefolynak már szemem előtt szavaim tengerei, de míg a toll ki nem esik a kezemből írni fogok.
Sokszor rá kell döbbennem mily' törékeny az ember. Többek vagyunk, mint hús, vér és körömpiszok.
Az érzelmeink melyeket beazonosítunk szívdobbanásoknak, voltaképp csak agyunk által képzett kémiai folyamatok sokasága. Ámde abban a pillanatban, mikor elöntenek minket mégsem tudnánk azzal lehiggasztani felhevült kedélyeinket, hogy "Ez voltaképp csak illúzió."
Hiszen, ha az érzéseink illúziók, akkor voltaképp minden az, amely körülvesz minket.
Persze, megvannak a tudományos magyarázatok az atomokból álló testekről és voltaképp szinte mindenről... Ám, ha belegondolunk, hogy pár száz éve azon korok nagy gondolkodói azt vallották például, hogy a Föld lapos, s annak széléről le lehet esni.
Ezzel arra próbálok rávilágítani, hogy az illúzió valóság! Elrugaszkodott tévképzetnek hangzik ám de, ha belegondolunk, hogy megtanultunk két lábon járni, majd később repülni is, akkor igencsak reális.
Minden kisgyermek elfilozofál azon, hogy mi van, ha az Élet csak egy film, melyet valakik néznek? (Magam rengeteget gondolkodtam rajta.) Egy olyan interaktív előadás, melyben senki nem tudja, hogy mi fog történni. A szereplők ki-be sétálnak, s, mikor valaki a szívünkhöz nő, nem engedjük el onnan. Bár lehet visszavonul egy időre a kulisszák mögé, de nézőként és szereplőként is mélyen belül tűkön ülve fogjuk várni a pillanatot, hogy mikor sétál vissza hatalmas mosollyal és csillogó szemekkel, újra felforgatni mindent maga körül. Hisz a káosz hozzátartozik a mindennapokhoz. Ha egyszerű, akkor monoton. Ha egyhangú, akkor.. akkor nincs is rá szükség.
A veszély az élet része, kockázat nélkül pedig nincs igazi győzelem sem. Vagyis... nem élhetjük át a győzelem illúzióját ;)

2015. április 15., szerda

69- Mesélj a nőről

"Nővé váltál mára."- jegyezte meg egy kedves barátom a minap. Akkor már nem először hallván az őszinte-csipkelődő megjegyzést, csak zavart mosolyom árulkodhatott arról, hogy már szerintem sem járhatott messze az igazságtól... Eljutottam addig a pontig, amikor már nincs visszaút, s a bennem élő játékos kislány és lázadó kamasz egyvelegéből kialakult személyiségem kilép a rivaldafényből, s átadja a színpadot a vadóc nőnek. De mit is jelent számomra nőnek lenni? Ezen kattogott szürkeállományom az elmúlt órák során, ám a válasznak csak a körvonalait rajzolhattam meg.
A Nő az, aki méltóságteljesen képes viselni a nehézségeket, ámde a könnyeit sem szégyelli.
Nő az, aki a riválisaira képes mosolyogni, ha egymással szembe kerülnek (az más lapra tartozik, ha időnként lecsekkolja a "rivális tyúk" facebook profilját és közben a legkevésbé sem szalonképes szavak hagyják el a száját :D)
A Nő az, akihez a Férfi való, nem a suttyó kölyök, vagy az éretlen nagy gyerek. Nem pótanya szerepben szeretnénk tetszelegni, azt gyermekkorunkban épp eleget tettük a játékainkkal.
A Nő gondoskodó, figyel a szeretteire, ámde meg kell tanulni kezelni azt, ha épp nehéz napja van s, ha visszakapja figyelmességének akár csak egy töredékét is, örökké szeretni fog.
A Nő tudja mit akar elérni az életében, s nem rémül meg az akadályoktól, de szüksége van a mikrokörnyezete visszajelzéseire, hogy "Igen, jól csinálod!"
A Nő nem rendíthetetlen, csak mások látják annak, mert Ő ezt akarja láttatni.
A Nő képes órákon át bíbelődni látszólag apróságokkal, de ki tenné meg, ha nem Ő?
A Nő lelkének szüksége van a romantikára. Nem a szőke herceg csókjára, hanem a társáéra. Mindig. Mikor felébred, mielőtt elalszik, és egyáltalán bármikor.
A Nőt vállald fel mások előtt, ne egy legyen a sok közül, hanem az egyetlen.
Ne várd el tőle, hogy mindig olyan állapotban sertepertéljen otthon, mintha egy egész stáb jönne Holywoodból leforgatni a Micsoda Nő-t.

Szeresd a Nőt!
És ma hazaér a Férfi, aki mellett én is azzá válhattam, aki ma vagyok. Az elmúlt hónapok alatt rádöbbentünk nagyon sok mindenre, magunkkal és a világgal kapcsolatban.
Ami viszont biztossá vált, hogy a Tökéletes Társsal a legnehezebb időszakokat is át lehet vészelni. :)

2015. március 28., szombat

68- Szebb jövő

Százszor gondoltam már végig a pillanatot, mikor ezek a sorok számtalan leütés által életre kelnek. Egy szóból, hogyan válik gondolatok serege, mik alakzatot fel nem véve cikáznak fel-alá, míg egyszer valamelyik be nem üt egy szöget a fejedbe. Elültet egy gondolat magvat, melyet ápolsz, sosem hanyagolod el felejtéseddel, s láss csodát megszületik... A pillanat, amire vártál oly rég...
S mikor már ott tartasz, hogy egy lépés csak a végtelen...megállsz. Visszatekintesz. Leülsz, háttal a jövőnek, mert tudod mindjárt úgyis leporolod magad, hogy rájöjj arra, a séta alatt léptekből szárnycsapások lettek, hiszen megtanultál repülni a legszebb vágyaiddal, mikor a szemed láttára lesznek belőlük a valóság legédesebb pillanatai.
Mégis tudod, sosem felejtheted el, honnan indultál, s kiből váltál azzá mára, aki felhúzza a kabátod mikor odakinn csípné a szél meztelen bőrödet, s reggelente rád mosolyog a tükörből. Aki teszi egyik lábad a másik után. Pontosan tudod ki ő. S ez a merengés nem annak a múltnak adózik tisztelettel, ami valaha szép volt, hanem minden nehéz momentumnak, mikor csak pakolták egyik mázsás súlyt a hátadra a másik után, s te mégis felszegett fejjel mentél tovább.
Minden ember törékenynek születik, bármit is enged láttatni magából. Ez a fejlődés első fázisa. Mondhatjuk úgy is, egy vastag tölgyfának születsz. A legnagyobb szél sem ingat meg, de egy nagyobb vihar képes kettétörni annyira, hogy akár bele is halhatsz..
Ahogy napról-napra bölcsebbé válsz, úgy lesz belőled egy egyszerű tóparti nádszál. Az, ki képes egy enyhébb fuvallat előtt is meghajolni, de a legnagyobb vihar sem töri össze, mert megtanulta tisztelni a gyengébbet is.
Így működik az élet. Tisztelni kell mindent, ami az életben megtörtént velünk. El kell engedni mindent, ami feleslegessé vált, hogy teret engedj annak, ami hozzád tesz, s nem belőled elvesz. Úgy, mint harag, düh, vagy mélabú. Egyszerűen csak, mikor leülsz az útra a cél előtt, nézz vissza egy percre. Bólints együtt érzőn, mikor látod magadat, amint hibáidat elköveted, s abban a pillanatban már a halálnál is biztosabban tudod, hogy mit kell tenned legközelebb. Engedj meg egy elégedett mosolyt, amint megpillantod sikereidet. Ahogy helytállsz, mint társ, barát, vagy épp csak, mint egy személyiség. Légy büszke mindenre! Hisz minden által több lettél.
Mert a türelem rózsát terem ;)
A viharfelhők közül már szűrődnek ki az első napsugarak, hogy tudd, vége van. Hamarosan visszatér, mint a leggyönyörűbb napsütés életed egén. Túléltétek a vihart! Távolról fogtátok egymás kezét, s mindketten rádöbbentetek arra, kik azok, akik falként biztosítják mögöttetek a biztos hátteret.
Voltak, akik elbuktak ebben a csatában, s így kikerültek az életedből. Ne sajnáld! Azok maradtak benn, akik igazán odavalók.
"S boldog vagyok, hogy ezt a döntést meghoztuk. Nem érdekelt ki mondja azt, hogy nem fogjuk túlélni. Nekünk csak az számított, hogy hónapok múlva együtt hajthassuk álomra a fejünket újra."- s nekik volt igazuk.
Túlélték, megerősödtek, s, mint a mesékben élhetnek tovább boldogan, míg meg nem... :)

2015. február 17., kedd

67.- A szürkéről feketén-fehéren

Előre szólok, ha elvakult és feltétlen rajongója vagy a Szürke 50 árnyalatának, akkor nem biztos, hogy értékelni fogod ezt a bejegyzést. Ez az én véleményemet tükrözi, amivel vagy egyetért valaki, vagy nem.

A történetet már az is tudja, aki sem a filmet nem látta, sem a könyvet nem olvasta. Adott a már-már irrealisztikusan naiv, szűz egyetemista lány, aki megismerkedik Christiannel a milliárdos, elmebeteg ficsúrral. A két fiatal rájön, hogy hiába nincs semmi hasonlóság köztük, teljesen más világból jöttek, de belebolondulnak a másikba. Szürke (vagy Christian) hajlandó belevágni az Anastasiával való kapcsolatba a saját feltételei szerint és beteges szexuális szokásaival vezeti be szerelmét az "intimitás" legmélyebb bugyraiba. Hiába van neki meg látszólag mindene: pénz, siker, család, szerető barátnő, akkor is meg kell küzdenie a saját démonaival.

Nos, a magam részéről amikor ez a könyv megjelent, nem tudtam felülkerekedni a kíváncsiságomon és elolvastam. Bevallom őszintén nagyobb durranásra számítottam. Két sablonkarakter jött velem szembe, akik szexuális defektjeiket szerelem néven próbálják kiélni. Ezen semmi csodálkozni való nincs, nem fogom a szentet játszani, hogy "Úristen! Pornográfia!" Igazából ez a része érdekelt a legjobban a könyvnek és mivel valamilyen szinten műfajteremtő trilógiáról beszélünk, ezért, ha akartam volna sem lett volna más választásom, mint legalább az első részt elolvasni.

Elég egyértelmű volt, ha már Bestseller lett az egész sorozat, akkor egy agyon-promózott kasszasikert  is fognak belőle gyártani, amelynek a sorsa már meg volt írva azelőtt, hogy a mozikba került volna. (Ráadásul pont Valentin napon, hogy többszöröse legyen a forgalom is. Igazán ügyes...)

A történetről reálisan:
Ha legalább 50 cikket nem olvastam el az elmúlt napokban erről az adaptációról, akkor egyet sem. A felhozatal elég vegyes, de ahogy észreveszem, a közvélemény inkább a negatívumok felé hajlik. Mert hiába hozott eszméletlen mértékű bevételt, a filmkritikusok szidják, mint a bokrot, a kielégületlen nők és férfiak pedig továbbra is istenítik függetlenül attól, hogy elvileg eléggé színvonaltalan "alkotásról" beszélünk. Belenéztem a film pár nyilvánosságába hozott részletébe és egyszerűen nem tudtam felspannolni magam, hogy az életem árán is bejussak a moziba elsők közt megnézni. A színészi játék miként-je hagy némi kivetnivalót maga után. Christian Grey-t egy szakállas hat évesnek tűnő valaki alakítja, akiről azt nem lennék hajlandó elhinni normál esetben, hogy valaha nézett  már pornót, nem ám azt, hogy bárkit ki- (vagy le-) bilincselne. Ámde Ana-ra komolyabb kritikát nem tudnék megfogalmazni. A csendes-unalmas-visszahúzódó karakterre nem hiszem, hogy találhattak volna jobb színésznőt, tehát egy pacsi azért mégiscsak jár az Álomgyárosoknak.

Ami nekem a leghiteltelenebb az az, hogy próbálják úgy előrevetíteni a dolgokat, mintha Happy End lenne ennek a vége. Az ő románcuk (kis túlzással) még valahol reális is lehetne, de hosszútávon előre látható, hogy két olyan ember, akiknek ennyire más életszemlélete van nem fogja bírni élete végéig a másik mellett. Mert voltaképp mire megy ki ez az egész? Elhitetni a nőkkel, hogy igenis hagyjuk magunkat elnyomni,mert rá fogunk döbbenni, hogy mennyire mocskosul imádunk a báb szerepében tetszelegni.
Ha ez a valóság lenne, akkor a végén Szürke a sitten kötne ki, Ana pedig a dili- vagy a hullaházban.
A nők hajlamosak elhitetni magukkal az 50 árnyalattól elborult szürkeállományukkal, (tudom, szóvicc, és borzasztó, de idevágó :)) hogy ők igenis vágynának egy ilyen pasival lenni, aki gazdag, megvan mindene és "kissé" perverz. Egyébként a legkevésbé sem.
Vannak a pénzhajhász plázamacák, akik halál jól ellennének a Prada cipővel, a Gucci napszemüveggel, meg a Csitabundájukkal és váll rántva elfogadnák ezeket a dolgokat.
De (hadd engedjek meg magamnak ezen a ponton némi naivitást) a normális nő érzelmi biztonságra vágyik, szeretetre, törődésre és (prűdeknek szemet eltakarni) normális szexualitásra.

Messzemenő konzekvenciákat levonni nem egyszerű úgy, hogy még csak az első részt dobták a piacra és még azt sem láttam. Hiába 18-as filmről van szó, jó belegondolni, hogy milyen elképzeléseket fognak ezek a dolgok belenevelni a mai serdülő, szexuális életüket még nem megkezdő, esetleg annak hajnalán lévő fiatalokba. Oké, felnőtt filmek eddig is voltak, de egyik sem volt ennyire nagydobra verve.
Mindezekkel együtt én is be fogok ülni a filmre és ítélkezni fogok, hogy tetszik-e, vagy sem. Valamint kíváncsian fogom várni a további felháborodásokat, és a fanatikusok agymenéseit, amellyel (véleményem szerint) drasztikusan nőni fog a szexuális balesetek és a pszichológusnál valló emberek aránya..