2014. december 9., kedd

64.- Nélküle


Az elejétől kezdve tudta, élete egyik legnehezebb periódusa elérkezett. A bánat hideg kezével kopogtatott az ajtón, s nagy mosollyal belépett az életébe leghűségesebb barátaival karöltve: a magánnyal, a hiánnyal, és a félelemmel.

Ki a legkedvesebb számára, elment. Könnyes szemmel eltűnt a kisbuszban ülve, a koromfekete éjszakában, hogy az életet egy időre máshol folytassa.
S a szerető itt maradt, ahogy a család is. A napok múlásával rádöbbentek mindannyian, hogy mostantól, míg haza nem ér, semmi nem lesz ugyanaz.
A színek mik eddig tűélesen rajzolódtak szeme előtt a ragyogó napsütésben ugyanúgy, mint mikor tejköd szállott a házak tetejére, eltűntek. Minden mattá vált, mi addig tündökölt. A sárga ágytakaró csüggedten lógott a kanapén, s a csíkos-pöttyös ágynemű is szomorúan terült el az ágyán, ahonnan már csak Ő hiányzott, s az, hogy Bonnie a mellkasához bújhasson, s így, egymás karjában találjon rájuk a hajnal.
Napok teltek el oly' lassan, mintha hosszú hónapok lettek volna, s a fiatalokon már kezd látszani az mi bennük játszódik. Sápadt arcukat mutatják egymásnak fényképeken, hogy a másik remegő kezével simíthassa végig a képernyőt, ahol kirajzolódik a hűn szeretett arc, amely most mindennél távolabbinak tűnik.
Patrick nincs egyedül fizikailag. Vannak körülötte olyanok, akik vigyáznak rá, s szerencsére nincs sok ideje elmélázni honvágyán, de estére már csak ketten maradnak. Ő és a gondolatai.
Bonnie pedig ráeszmélt, mi az a társas magány. Szerettei vigyázni próbálnak rá, s kezüket nyújtják mikor látják, hogy a lány zuhan a kőkemény padló felé. Csak talán nem akarja annyira megfogni.
Egyszerűen mindenhol idegenül érzi magát. Mintha nem tartozna senkihez és sehova.
A fekete pólója, mely előtte Patrické volt, rajta pedig combig lógott, s a vállán a fiútól kapott plüsskörte üldögélt. Ott mosolygott mikor válla alatt az ülőhelye lassú léptekkel, hófehér arccal, remegő kézzel dohányozni ment. Majd mikor a mikrosütőre ültették, amíg a lány reggelit csinált két személyre, holott tisztában volt vele, hogy nincs senki, akivel megoszthatná. Majd a maradékot, letakarta és töltött két szál cigarettát, hogy együtt mehessen ki rágyújtani azzal, aki a legközelebb áll a szívéhez, s mégis a legmesszebb van tőle.
A nikotinrudat az asztalon hagyja, "Majd felveszi."-gondolja, s a kimerültségtől szédelegve kilép a teraszra, hogy szívjon egy slukkot a fájdalma csillapítójának kikiáltott halálrúdból.
Sasszézik, forog, énekel, révedező tekintettel az ég felé, s várja, hogy a fiú keze egyszer csak a derekához érjen, s ne engedje el többé.
De még hány és hány ilyen nap lesz, mikor rádöbben ez csak egy álom epillanatban? Hiú remény, amit táplál, hogy egy reggel arra ébred, mellette szuszog a szerelem.
Addig csak nézi, ahogy kiszőkült hajába belekap a szél, s simítja arcát a szebb holnap ígérete, amelyben már nem a plüsskörtécskét fogja kézen, hanem azt, akinek az ujjai közé a legtökéletesebben illenek az övéi...

2014. december 4., csütörtök

63.- Fel nem fogható

"Kérlek hagyjatok utoljára!"-préselte ki magából könnyeivel küszködve, s nézte ahogy a családja búcsút vesz szerelmétől. Majd odalépett hozzá, belenézett hatalmas zöldes-barna szemeibe és elfelejtette még egyetlen röpke pillanatra a világot. Érezte, ahogy a búcsúzás fájdalmának cseppjei gördülnek le arcukon, miközben egyetlen csókba sűrítve próbálták egymásnak kifejezni érzelmeik legmélyebb részeit. 
"Nagyon szeretlek."-suttogta Patrick búcsúzóul a lány fülébe. "Kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra!"-s az amúgy is halk hangja elcsuklott, ahogy próbálta magát tartani.
"Te is vigyázz magadra életem. Ne feledd, itthon várunk téged és én leszek az első aki a nyakadba fog ugrani mikor hazaérsz.."-válaszolt a lány remegő hanggal és testtel.
Mikor a kisbusz még ki sem kanyarodott a sarkon, kitört belőle pár momentum erejéig, amit olyannyira igyekezett az elmúlt napokban visszafojtani. De tudta, nem lehet összetörni. Nem teheti meg. Egy biztos pontnak kell maradnia szerettei életében, akkor is, ha ez felfoghatatlanul nehéz feladatnak is tűnik a közeljövőre nézve. Tudta, hogy megígérte a fiúnak, hogy rengeteget fog tanulni és, hogy a külön töltött időt önmaga fejlesztésére fordítja majd. Ám de a kimondott szavak, csak szavak maradnak, míg az ígéretté nem válik egy olyasvalakivel szemben, akit mindennél jobban szeret. Onnantól életcél lesz és kötelesség, melynek tudatával fekszik és kel. Nem mondom, hogy könnyen és boldogan, de így lesz.
Ahogy belépett a fiú szobájába, hirtelen nyugalom töltötte el a szívét. "Nem is ment el.."-mondta neki a belső hang. "Mindjárt hazajön, nevetve belép a küszöbön és annyit mond: "Csak vicceltem.."-majd magához szorítja és folytatódik az álomvilág, amiben együtt élnek. Aztán egyszer csak szembesül vele, hogy az ajtó nem fog kitárulni. Nem lesz mellette a fiú, aki félálomban leellenőrzi be van-e rendesen takarva, aki naponta többször leül vele a konyhába csak, hogy hajlandó legyen enni, akinek duruzsolhat néha olvasás közben, mikor a fiú esetleg egy kicsit játszik. 
S a lány majd reggel keresi az ölelést, amelyet már az éjjel sem talált. Ki lesz az, akit majd keltegethet reggelente vagy fél órán át, el ne késsenek? Ki lesz az, akinek majd elköszönéskor a nyakába tekerheti a sálát és fejébe húzhatja a sapkáját, mert odakinn farkasordító hideg van? 
Patrick lesz az, mikor hazaér. Mert ő az egyetlen ember, akivel minden nap különleges. Aki mellett ugyanolyan felemelő boldogság felébredni reggelente, mint először. 
Csak egyelőre az, hogy nincs mellette fel nem fogható. Mert a következő hónapok legsokkolóbb traumája az lesz, mikor rádöbben, hogy milyen messze vannak egymástól, s a legszebb mikor belegondol, hogy percről-percre közelebb van a viszontlátás...

2014. december 3., szerda

62.- A mi mesénk

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város, melynek fiataljai egy este felkerekedtek, hogy kieresszék a mindennapok során felgyülemlett fáradt gőzt. S, mint az életben általában így van, kifürkészhetetlen útjai a sorsnak összevetettek két fiatalt, akiknek ezzel a sorsa megpecsételődött.
A fiút Patricknek hívták, míg a lányt, már jól ismerjük. Bonnieról van szó.
Akkor még csak pár mondat hangzott el köztük, de valami mégis megragadta a lányt a fiú különleges kisugárzásából, így hát úgy adódott, hogy a későbbiekben beszélgetni kezdtek interneten. Két egymás számára jóformán idegen ember ritkán, szinte soha nem érti meg egymást ennyire, mint ők első nekifutásra.
Teltek-múltak a napok, s valami olyasmi költözött be Bonnie szívébe, amiben már nem is hitt. A szerelem. Tiltakozhatott volna, de egyszerűen úgy érezte, most nincs rá szüksége. Az ösztönei egyszerűen megsúgták neki, hogy Ő más, mint a többi ember. Eltér mindenkitől, akivel eddig találkozott. S a legszebb az egészben, hogy nem tévedtek.
Már két héttel megismerkedésük után úgy döntöttek megpróbálják együtt,s éltek pár hétig a legnagyobb szeretetben együtt úgy, hogy tudták az esőfelhők katonás sorrendben sorakoznak fejük felett, a búcsú ígéretét magukban hordozva, amely bármely pillanatban lezúdulhat egyszerre rájuk, s elönti mindazt, ami a boldogságuk forrása. Egymás közelsége, ami oly' tünékeny..
Minden napot együtt töltöttek ezután. Ilyen rövid idő alatt kialakultak kis közös rutinjaik, bolondozásaik, s oly idilli volt az egész, hogy ha nem Bonnieval történt volna mindez, el sem hinném! Bebizonyosodott, hogy létezik a nagy Ő, s ne higgyétek, hogy ezt a rózsaszín ködfelhő mondatja!
Az érzés, mikor lényed minden porcikája azt súgja halkan a füledbe, amiben élsz... A gondolat, hogy ma is az ő mellkasán hajthatod álomra a fejed... A pillanat, mikor esténként megérkezel és a percekig ki sem látszotok a másik öleléséből, pedig csak fél nap telt el az előző találkozásotok óta... A beszélgetések, mikor az öledbe hajtja a fejét, s meséltek egymásnak mindenről, ami abban a pillanatban foglalkoztat benneteket...
S elérkezett a pillanat, amelytől a legjobban tartottunk. A fiút külföldre sodorja az élet. Hosszú hónapokig nem tudják majd újra egymást reggelente csókkal ébreszteni és tűkön ülve várják a pillanatot, hogy vége legyen ennek az időszaknak, ami még csak most kezdődik.

Tudjátok, én mindig azt tartottam, hogy minden mesének Happy End a vége. Ha még nincs itt a Happy End, a történetnek sincs még vége.
Senki nem mondta egy szóval sem, hogy könnyű lesz. Épp ellenkezőleg. Pokoli lesz a hiányérzet sokszor. Nem tudni kinek rosszabb ilyenkor, aki idegen környezetbe kerül, vagy annak, aki itt marad. Egyedül a régiben.
A megoldás egyszerű. Fogni egymás kezét, támogatni a másikat és emelt fővel számolni vissza a napokat. Mert minden perccel közelebb kerül a viszontlátás pillanata. S ez az, amire megérné akár egy életen át várni...

2014. november 9., vasárnap

61.-A Kulcs

A napsütéses délutánhoz képest azokban a késői órákban már csípős volt az idő. Elővette kölcsönkapott csomagját és kutatni kezdett az után, ami az ajtót nyitja. Nem találta a sok lehetséges között. Próbálkozott egyenként. Volt, amelyik egyáltalán nem passzolt, volt, amelyik többé-kevésbé beleillett, de tisztában volt azzal, hogy csak egyetlen megoldása van a kérdésnek: a megfelelő... Az, amelyikkel kitárhatja a dupla-biztonsági üveggel ellátott bejáratot. Mert hát, voltaképp erről van szó. Mindig csak egyetlen tökéletes alternatíva van, amelyikkel azt kapod, amire vágysz. Nem teheted meg, hogy a kulcs-csomót félrevágod a sarokba és leülsz cigarettázni azzal a tudattal, hogy valaki majd csak kinyitja azt a telibe cseszett ajtót, mielőtt tüdőgyulladást kapsz, vagy jégkocka lesz belőled.
Szív. Mennyire találó név. Hiszen, ha nem üt folyamatosan, belehalsz, mégis..Sokszor emészt miatta a kín. Mert tudod csak egyetlen tökéletes lehetőség van. egyetlen esély a mindenhez, ami a semmit jelenti, mégis ez az a nincs, amire a legjobban vágysz.
De mi az? Bonnie is úgy élt, hogy nem érzett, egy kis ideig. Szó szerint a tudata képezte benne a vágyat, hogy fájdalomra és boldogságra vágyjon. Ebben a pillanatban érez. Mind ott tolong benne, hogy elhitesse vele ő a legkülönb, s ő őrlődik, mint kávé a darálóban.
Hiszen élénkít, mégis a zaccot bedobod a kukába, s utána csak a tört-fehér csésze marad, üresen, foltosan.
Ő pedig, ha nem a költői megfogalmazásra vágyik az ember, kimondja: Szenved. "Mint egy kivert kutya. Ki vérbe fagyva, bár élve hagyva vár, hogy valaki befogadja."
Mondjuk ki nyíltan: Az emberek álszentek. Ő pedig nem kivétel. Ebben nem az a hiba, hogy másokban volna, hanem a tudata, hogy benne.
Fél. Attól, hogy lépne, de nem tudja merre. Vissza nem fordulhat újra a biztosat kutatva, hiába dobog hevesebben szíve a biztonságos meleg tudatától, mert tudja milyen árat fizetne. Ezért hát kénytelen-kelletlen ballag tovább az úton, amiről nem tudja, hova viszi. Rengeteg ösvény várja, s azt, hogy délibáb-e, vagy földi Paradicsom csak rálépve tapasztalhatná meg. S ő mégis leül. Időnként hátrapillant érzésektől telt, dobogó ki vérpumpájával, majd szomorúan sóhajt és előretekint. Hiszen menne ő, de nem a bizonytalanságba.


Így hát kifekszik a poros úton, 
tekintetét az égnek emeli
és várja a csodát..

2014. november 2., vasárnap

60.- Névtelen iromány

"Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban csókod íze helyett, s nem jön az álom, az enyhet adó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Valóban. Kinn ül a teraszon éjnek évadján, s töpreng. A meleg férfi bőrkabát sátorként terül el rajta, s gondoskodik arról, hogy legalább a teste melegen maradjon. Fehér ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, míg szájához nem emeli, s le nem tüdőzi a halál újabb röpke csókját. Minden alkalommal, mikor a lány és a végzet ajka összeforr, húzódnak egymáshoz egyre szorosabban, s tudják: egy nap egymáséi lesznek. A végzetes találkozás előtt azonban élni még kell. Minden nap egy ajándék a sorstól, 'mit oly' sokan figyelemre sem méltatnak.
Egy borongós őszi reggelen, mikor gyors léptekkel sietsz a "vesztőhelyed" felé, fel sem fogod, hogy minden momentum múlandó. Az idő legyint majd panaszaidra, hogy mily' gyorsan elszállt.
De milyen "apró intelligenciával" rendelkező lénynek is teremtődtünk mi emberek. Belefásulva a hétköznapok szürkeségébe nem vesszük észre, hogy mennyi lehetőséget is kapunk a boldogságra. A csicsergő madár, mely szárnyait kitárva zengi nekünk lelke dallamát, vagy a vöröslő falevél,mely végigsimította poros bakancsunk orrát, hogy végigbuckándozva árkon-bokron terüljön ki fáradtan és nevetve.
Egy mosoly, mely többet mond a legcifrább szavaknál, s jobban gyönyörködtet, mint a legékesebben szóló mondatfoszlány. Az érintés, melynek bizsergését magadon érzed, mindig, mikor eszedbe jut.
Tudod, az emberik egy idő után elfelejtik mennyi jót cselekedtél velük, de egy életen át megmarad, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.
Ennek tudatában tán újabb két évtized távlatában Bonnie sem biztos, hogy fel fogja tudni felidézni születésnapjának minden momentumát, csak azt, hogy játszi könnyedséggel nevettek akkor mindenen. Ahogy kifestve elmentek egy őszi éjszakán ünnepelni. Tán az ivóban üldögélő komát sem biztos, hogy megjegyzi, aki egy képen akarta megörökíteni a számára szokatlan megjelenésű fiatalokat. Vagy a névtelenségbe burkolózó illetőt, aki vendégül látta őket egy italra, majd egy másikat, aki ismeretlenül beállt velük asztali focizni.
Abban sem biztos, hogy addigra már újabb emlékektől hemzsegő emlékezetében felsejlik-e a buszon velük utazó, nevető, beszélgető férfi képe, aki zavarában alig tudott reagálni az előtte zajló gyermeki viselkedésre.
Tán egy napon majd azzal a baráttal végigtáncolt éjszaka képe is megfakul. Csak a pillantások, érintések érzete marad meg örökre.
Egykoron, hosszú évek múltán a ráncos, remegő kéz finom mozdulatokkal veszi magához ezt az irományt, s szorítja szorosan szívéhez meghatódva,

Mert, ami egyszer örömet okozott, örökké meg fogja tenni. 

2014. október 26., vasárnap

59.- Keringő az ördöggel

Egészen eddig Bonnie azt hitte, hogy az érzelmi válság csak abból adódhat, ha az ember csalódik.
"Van annál rosszabb..."- csendült fel Bonnie mögött az őszinte kacaj.
"Üdvözöllek Lucifer!"-reagált, mielőtt egyáltalán megfordult volna.
"Vidám vasárnapot Bonnie Parker!"- köszöntötte maga az ördög.
"Na, mi történt? Megtérítettek a Jehovások, hogy itt nekem vidám vasárnapról prédikálsz?"- nevetett fel.
Lucifer finom fintorra húzta száját. "Olyan szektás még nem vagyok."-reagált már-már kissé sértődötten a gúnyos szavakra, majd egy huszárvágással olyan mederbe terelte a beszélgetést, amely már az ő ínyére is volt.
"Nos, hogy állsz azokkal a tortákkal Bonnie Parker?"
"Te tudod a legjobban, hogy sehogy!"-csattant fel a lány. "Nem találtad elég izgalmasnak a játszmát, hogy rám szabadítottál még jó pár srácot?"
"Tortákat kedvesem, de nem értem mi a problémád. Abból kóstolhatnál, amelyikből csak akarnál. Olyan vegyes repertoárt kínáltam fel neked, hogy igazán választhatnál már egy fajtát."
" Nincs az az Isten! Sem Ördög, sőt még Pokol Angyala sem, hogy én igába hajtsam a fejemet! Akivel a közösségi oldalra kitettük is csak viccből! Nem akarok még egy nyűgöt az életembe!"
" Csillapodj drágaságom! Inkább gyújts te is egy cigarettát, attól megnyugszol."-s meg sem várva a választ szedte elő vérrel díszített cigarettatárcáját, melyben katonás rendben sorakoztak az ébenfekete szálak. Mindegyik dühvel volt töltve, haraggal, keserűséggel, valamint őszinte, tiszta fájdalommal, hogy meggyújtva szálljanak mind gomolygó füstként az ég felé, s, hogy vesszen a világ öröklétébe mindaz, mely valaha még dobogó szívét nyomta...
"Köszönöm."-nyúlt feléjük a vékony, remegő kéz. A megnyugvást vágyta. Nem az elkötelezettséget.
Egyszerűen elege volt abból, hogy akik állítólagos érzelmeiktől vezérelve döntéskényszer elé akarták állítani, egyszerűen birtokolni akarják. Egy olyan független személyiségnek érezte magát, aki az állítólagos "párkapcsolatoktól" nem azt várta el, mint a legtöbb ember. Úgy gondolja, hogy ez az egész "együtt vagyunk" mizéria legtöbbször csak arról szól, hogy két ember, akiknek hiányzik valami az életükből, ráakaszkodjanak a másikra. Ahogy egyre inkább falja Csernus doktor szavait, úgy állít egyre nagyobb elvárásokat önmaga, leendő társa, illetve a nem éppen a közeljövőben létrejövő kapcsolata felé.
"Tudod Lucifer, ha én mostantól megállapodok, akkor azt nem ideiglenesre tervezem. Nem vágyom többé olyan partnerre, aki csak púp a hátamon és akivel akkor vagyok a legboldogabb, ha kilométerek választanak el minket egymástól."
"Hát, valahol meg lehet érteni, de tudod mi hiányzik ugye kislány?"- nézett rá a démon, várakozva  válaszára.
"Azt hiszem az érzelmek. Sőt, biztosan. Ezeken a betonfalakon senkit nem engedek belülre, csak látszólag. A szívem biztonságos helyen van elzárva, nem akarom, hogy még egyszer úgy ugráljanak rajta, mint gyermekek a trambulinon.."- mondta a lány komoly elszántsággal. Lucifer elkerekedett szemekkel nézett a lányra, mintha kísértetet látna. Talán abban a percben megijedhetett, hogy kedvenc ügyfelének szíve magányában el fog sorvadni. Attól a naptól elveszítené örömét a kétségekben, s megeshet, hogy maga teremtené meg legveszélyesebb ellenfelét.
"Valamit ki kell találnunk Bonnie, ezt nem teheted meg velem, alkut kötöttünk! Szeretned kell!" - kelt ki magából az amúgy halálos nyugodtságáról hírhedt borzalmas lény. Szemében félelem és reményvesztettség csillogott.
"Mit teszel velem Lucifer? Kit veszel el már tőlem, aki nekem oly' fontos?"- mosolygott a lány úgy, mint talán még soha. Azon emberek reakciója csillogott le arcáról, aki úgy érezte, már nincs mitől félnie, mert nincs veszítenivalója.
"Úgy sejtem, már az őrület határán állsz. Egyre inkább kezdelek magamhoz hasonlónak érezni, csak te őszintébb vagy. Bár magam is, de én csak, ha kérdeznek, s te vagy talán a rosszabb fajta. Te gondolkodás nélkül megmondod a tortáknak, hogy nem kérsz belőlük. Te vagy a kegyetlen, nyers erő, míg én az ármány, s a gúnykacaj."
Egyet kellett értenie vele, bármennyire nem voltak ínyére a szavai. Bánt másokat, a célból, hogy ne okozzon fájdalmat. S, amikor mégis megpróbál kedves lenni, esetleg barátságos, elszabadul a pokol. Senki nem hajlandó megismerni annyira, hogy észrevegye, ha ő akar vagy gondol valamit, azt kimondja.
Mindenki vágyik valakire, akihez hozzábújhat, ha baj van, meghallgatja, s támaszt nyújt neki. De manapság ez az adok-kapok játszmának induló szituáció egyoldalú. Van a sok anyakomplexusos férfi, akinek az édesanyja megadott mindent, s neki jóformán semmi dolga nem volt. Mit fog csinálni? Keres egy olyan lányt, aki tudat alatt az édesanyjára emlékezteti.
 A nők legtöbbjébe genetikailag be van kódolva a gondoskodó "mamamaci" ösztön, amely kikívánkozik belőlük. Ez a kettő összeáll. A pasi boldog, mert folytatódik az élete, anélkül, hogy a sarkára kellene állnia, s megmaradhat érzelmi intelligenciája a minimálisnál is alacsonyabb szinten, míg a nő örül, hogy kapott egy óriásbébit, akinek kinyalhatja a seggét, s aki odabújhat hozzá, ha baj van. Ezért megy gallyra manapság annyi kapcsolat. Nem egyenrangú félként (társként) tekintenek egymásra, s így meddő próbálkozás megmenteni azt a borzalmat, amibe keveredtek.
Mintha Lucifer belelátott volna a lány gondolataiba, s szóvá tette, ha ez a helyzet másképp volna, hát neki sem lenne már munkája.
"Akkor én másképp fogom csinálni, s várok. Nincs más dolgom. Ha az igazi kopogtat az ajtón, hát kinyitom neki."
"Ha meg Clyde térne vissza akkor agyonvernéd egy serpenyővel mielőtt forró ölelésben részesítenéd?"- kacagtak hangosan a groteszk elképzelésen.
"Megeshet, bár ki tudja, hogy fogadnám."
"Boldog lennél, s minden erőddel azon lennél, hogy ne vegye ezt észre rajtad. Bár, ha egyszer játszana csak neked? Úgyis mindig vágytál egy szerenádra az ablakod alatt, nemde?"
"Hát igen, az esetben, talán eltekintenék a veréstől."-mosolygott a lány, majd odabújt a démonhoz, akit az idők során lassanként megszeretett. Hisz valahol még talán benne él a törékeny ember. Hiszi, hogy a kőkemény szív egyszer majd dobogni fog újra, s feloldozást nyer majd a sok gyarló, ki bűneire tőle vár feloldozást úgy, hogy újra-újra a bűn mezejére tévednek.

2014. október 19., vasárnap

58- Szerelem a bűn árnyékában

Ösztönzőleg hat az emberre, mikor látja, hogy pozitív hatással van arra a személyre, aki neki az egyik legfontosabb a világon. Nancy hallgatott Bonniera és ő maga is elkezdte megírni az ő történetüket. Bepillantást enged egy másik hírhedt szerelmespár Sid és Nancy életébe. A botrányokkal teli szerelem, ami szintén messze túl nyúlik rövidke életükön. Úgy döntöttem ma nem a mi szereplőink napjairól, hanem az ő elődjeikről az eredeti szerelmespárokról beszélnék nektek. Úgy gondolom több, mint egy év után, már igazán ideje megtennem. 
Bonnie Parker 1929-ben pincérnőként
Bonnie és Clyde a történelem talán legmegosztóbb szerelmespárja voltak. Az ő közös történetük a Nagy Gazdasági Világválságban kezdődött az 1930-as években. 
Bonnie Elisabeth Parker egy átlagosnak már akkor sem nevezhető 19 éves lány volt,
megismerkedésük idején. Mérhetetlen tudásszomja volt, de az iskolában kifejezetten boldogtalan volt. Attól függetlenül, hogy írói tehetségét már igen korán felfedezték, sőt ő csinálta a hangulatot a politikai beszédek előtt saját verseivel, nem tudott ott igazán érvényesülni. Álmai, a Broadway csillogásáról és a híres íróvá válásról sosem valósulhattak meg.  Mindazonáltal mivel nem találta a helyét a kortársai között, mert gondolkodásmódjában, érettségében és műveltségében felülmúlta őket, egy nap ott is hagyta a kopott padokat. Egy nőnek abban az időszakban egyetlen "menekülési lehetősége" volt a társadalom és a csődközeli anyagi helyzetből, ha férjhez ment.  1926-ban, 16 évesen igen-t mondott a nem éppen szent életéről hírhedt Roy Thorntonnak, de 3 évvel később már külön is mentek, bár hivatalosan sosem váltak el, mert a férfit időközben le is csukták.
Clyde Barrow szintén nem a gazdag negyed elit gyermekeként látta meg a napvilágot 1909-ben. 15 éves korában tartóztatták le először az autókért bolonduló fiút, mert egy példányt "elfelejtett" visszavinni a kölcsönzőbe. 
[Egyébként autóimádatáról egy érdekes későbbi történet is hűen árulkodik:
„Amíg levegő lesz a tüdőmben, addig fogom ismételgetni Önnek, hogy micsoda nagyszerű autókat gyárt. Különösen akkor szerettem Fordot vezetni, amikor menekülnöm kellett. Tartós gyorsaságával és kifogástalan működésével felülmúlt minden kocsit, és bár az én ügyleteim szigorúan véve nem voltak törvényesek, akkor sem okozhat bajt, ha elmondom, hogy milyen nagyszerű autót készített a V–8-assal.”
Clyde egyik rabosítási fényképe

(Részlet Clyde Barrow Henry Fordnak írt leveléből)]
Másodjára akkor eszmélt rá, hogy a börtön ablakába nem süt be a nap, mikor bátyjával Buck-kal együtt lecsukták (kapaszkodjatok meg, mert akkora hihetetlen bűnt követett el, amiért természetesen jogos volt a börtön...) pulykát loptak. 
Bonnie és Clyde 1930 januárjában találkozott először egy baráti összejövetelen. A két fiatal közt szerelem szövődött első látásra. Ám a fiút ismételten lecsukták 2 hónappal a találkozásuk után. A lány azonban nem hagyta ezt annyiban, egyik látogatása során egy pisztolyt csempészett be a fiúnak. A terv sikerült, azonban Ohioban ismét rajtaütöttek és rács mögé tették 1932 februárjáig, míg az édesanyja ki nem harcolta a texasi kormányzónál a fia szabadlábra helyezését. Mr Barrow úgy tűnik Fortuna kegyeltje volt, mivel mindössze annyit kellett tennie, hogy ünnepélyes esküt tett, hogy nem tér többet a bűn útjára és nem tér vissza arra a földre. 
Buck és Blanche
Még abban a hónapban csatlakozott szerelméhez és pár hónapra egy harmadik taggal bővült bandájuk Raymond Hamiltonnal, akit 1933 novemberében egy texasi benzinkutas William David Jones váltott fel. Nem sokkal később, mint az az 1967-es sikertörténetből is kiderül a banda öt főre bővült azzal, hogy Clyde fivére Ivan (Buck) Barrow és felesége Blanchet is csatlakoztak. 
A bűnesetek abban az időszakban nem voltak ritkák és mivel a bűnügyi hírekben gyakran szereplő szerelmespár, amúgy is gyakran szerepelt a médiában többek közt beküldött fényképeikkel, így mindent igyekeztek rájuk kenni. A mai történészek előszeretettel állította be őket hidegvérű gyilkosoknak, amit a magam részéről azért erős túlzásnak neveznék. Tény, hogy a bandájuk 13 emberrel végzett "pályafutásuk" alatt, de ebből 2 száradt Clyde lelkén, és Bonnién egy sem. 
A sajátos "családban" a Barrow bandában rendszeres konfliktusok folytak, amik általában Blanchet szigorú vallásos neveltetéséből valamint Bonnie független, makacs, szókimondó természetéből adódtak. 
1933 júliusában a rend őrei azt hitték óráik meg vannak számlálva, mikor meggyilkolták Buck-ot és Blanche-ot kézre kerítették, de a híres/hírhedt párosnak akkor is sikerült elmenekülniük. 
A szerelmespár 1933-ban
1934-ben viszont elkövették életük egyik legnagyobb baklövését, mikor visszatértek Clyde volt börtönébe Texasba, hogy kiszabadítsanak négy foglyot, akik közül három csatlakozott is hozzájuk. Ekkor lett a kultfilmben megjelenített Frank Hamer is érintett az ügyben, aki texasi ranger volt akkoriban.
Az új bandatagok közt volt Henry Methwen is, aki egy évvel később meggyilkolt két benzinkutast, valamint az ő apja volt az, aki csapdába csalta a szerelmespárunkat, s így a halálukat okozta. 
1934 május 23.-án Bonnie és Clyde kettesben kocsikázgattak. Bonnie egy szendvicset majszolgatott éppen, mikor meglátták Methwen apját is, aki leintette őket, s amikor megálltak a bokorban várakozó katonai csoport tüzet eresztett rájuk. Clyde azonnal meghalt, mikor egy golyó kis híján letépte a fejét, Bonnie viszont ezt túlélte, s mikor ezt Hamer az ügy vezetője észrevette, közvetlen közelről fejbe lőtte az akkor 24 éves lányt.
Bonnie és Clyde már életében híressé váltak, s halálukkal legendává lettek. Az ereklyevadászok már a legyilkolásuk után egy órával megrohamozták a szitává lőtt autót, s megpróbáltak vinni mindent, ami belőlük maradt. Clyde ujját le akarták vágni, Bonnie véres ruháját és szaxofonját, s mindent, ami mozdítható volt. Kérésükre fittyet hányva 2 különböző dallasi temetőbe helyezték őket végső nyugalomra, de szerelmük örök legendaként messze túlélte rövid kis létüket. 
A 150 lövéssel megsorozott utolsó autó ma már kiállítási tárgy
Sid Vicious és Nancy Spungen

És ki volt a másik híres említett szerelmespár, akit a bejegyzés elején említettem, valamint kik a mostani Sid és Nancy? Megtudhatjátok legjobb barátnőm most indított blogjából, ami remélem sokatok figyelmét szintúgy felkelti, mint Bonnie világa. http://nancyelete.blog.hu/





2014. október 15., szerda

57.- A szellem érintése

Egy hétvége, ami teljesen másképp alakult. Emberek, akik teljesen kifordultak magukból. Napok, amikor Bonnie annyira gyengének érezte magát, hogy az ájulás környékezte... Valahogy semmi nem ugyanaz,mint eddig.
"Mintha" valakinek érdekében állna belekavarni az életébe. Valakinek, aki féltékeny, aggódik, fél, hogy elveszti azt, akije soha nem is volt. Fogalmam sincs kinek lehetne célja, hogy padlóra kerüljön. *szarkazmus* Csak annyi a biztos, hogy, ha rosszat kívánnak valakinek, olyan, mint a füst, mely nagy lángból jön: visszaszáll.














Na, de térjünk rá azokra a pillanatokra, amik boldogságot okoztak főhősnőnknek, s épp ezért osztanám meg veletek is.
Az otthon egy furcsa fogalom, mert mindenki szabadon értelmezheti, s ő ezt is teszi. Mikor azt mondja "Hazamegyek!"-az valójában azt a helyet jelenti, ami szívének annyira kedves: Siklóst. Nincs "Dehát..." sem "Nem miatta...?" sőt, még egy "Miért?" sem. Kötődik oda, s olyannyira sajátjának érzi a pillanatokat, amiket ott tölthet barátaival, hogy olyankor megszűnnek számára a hétköznapok problémái. Nincs tér, vagy idő, ami felszólítaná a távozásra. Az ott töltött momentumok sokkal mélyebben ívódnak be az emlékezetébe. Minden intenzívebb, mint másutt. A szeretteivel ott töltött napok, pedig sokkal mélyebb lelki kapcsolatokat hoznak létre, mint amúgy. Egyszerűen csak ott érzi igazán, hogy ÉL.

" Emlékszem az érzésre, mely mindig visszatér. Ahogy teszem jobb lábam a bal elé, majd keresztezem, s fogy előttem az út, hogy mögöttem mind többé váljon, ahova visszatérhetek. Magamba szívom az illatot, ami nem létezik már, hisz csak kósza képzetem játszik velem, mégis hamisítatlanul ott van.
Karok fonják körbe a derekam hátulról, épp csak annyira, hogy szembe tudjak fordulni vele, ki ezt teszi. Szemeivel babonázóan az enyémbe néz, s szája finom mosolyra húzódik. Finom, kissé hideg ujjakat érzek az arcomon. Végigsimítja. Egyszer. Kétszer. Sokszor... Fekete kabátjának ujja felhúzódik kissé, s kilátszik férfias, mégis vékony csuklója. A tenyerébe hajtom arcom, rajta a titkos kis félmosollyal.
-Sajnálom, sürgős volt.-mondta olyan halkan, hogy az már majdnem suttogás volt.
- Semmi baj, hisz itt vagy,,,-válaszoltam melegséggel a szívemben.
Érzem, ahogy óvatos mozdulatokkal kezébe fonja arcom, s odahúzza az övéhez. Ajkamon érzem a leheletét, s ahogy egy pillanatra közénk furakodik egy hópihe, hogy hozzánk érve az öröklétbe vesszen,
-Bármi történjék, nekem örökre te leszel életem szerelme!-s megcsókolt, ahogy még soha. Az öröklét csókjával. Azzal, ami érezteti, nem lesz olyan akadály, amit együtt le ne győzhetnének.
A szenvedély, ami bennük tombolt, összehasonlíthatatlan volt bármivel, ami evilági.
Ketten a világ ellen, a szerelemért. A szellem a múlt homályába veszett, s milyen illúzió az egész, mégis mily' reális? Hiszen, már megtörtént..."

2014. október 14., kedd

56.- Ecce mulier (Avagy íme a Nő)

Bonnie milyen egy nő? Hogy kell vele bánni? Hogyan csókoljam meg úgy, hogy ne vegye észre, hogy imádom?
Csak nézett maga elé és hirtelen nem tudott mit mondani. Sok-sok gondolat fogalmazódott meg benne, amit nemrég egy cikkében is kifejtett, mikor azt a feladatot kapta, hogy írja meg mi a különbség a pasik és a nők randizási szokásai között.. Akkor ezt írta:

Egy olyan témáról írok most nektek, amiről mindenki elég sokat tud, mégsem hallunk két embert ugyanúgy beszélni erről a helyzetről. Fiúk közt felnőve, láttam az érem mindkét oldalát, és ezt szeretném röviden elmesélni nektek.
Tisztelt uraim! Kérlek benneteket, hogy töröljétek ki a fejetekből a nőkről alkotott szterotípiákat. Igen sok barátomtól hallottam azt, hogy szerintük az összes nőnemű egyed könnyűvérű és bárkivel elmegy egy körre, akinek elég jó verdája van hozzá. Nos, ez tévhit. Vannak köztünk még olyanok, akik a belső értékeket figyelik. Nem vagyunk mi annyira bonyolultak, mint amennyire azt hiszitek rólunk. Például, mesélnék pár apróságot: Először is, ha megtetszik nekünk valamelyikőtök, azt még magunknak sem szívesen merjük bevallani. Hogy miért? Mert félünk attól, hogy csalódni fogunk és így próbálunk a földön maradni mindkét lábunkkal. Aztán persze ez egyre nehezebbé válik… Ahogy észre vesszük a lopott pillantásokat, az elkapott mosolyokat vagy, ha “véletlenül” hozzánk értek. Ha esetleg elmegyünk veletek randevúzni, akkor órákig képesek vagyunk stresszelni azon, hogy hogyan csináljuk meg a hajunkat és mit vegyünk fel. Nem azért, mert kényeskedő cicababák vagyunk, hanem mert tetszeni akarunk nektek. Végül pedig, ha már összejöttünk veletek, akkor legyetek olyan kedvesek, hogy nem veszitek teljesen természetesnek az igyekvéseinket. Az érzéseink és gondolataink ugyanúgy megmaradnak a kapcsolattól függetlenül és igen, szép, lassan rájövünk a hibáitokra is, csak hajlandóak vagyunk szemet hunyni felettük abban az esetben, ha megéri.

Kedves hölgyek! Most hozzátok szólnék. Először is, sok társunknak meg kellene tanulnia öltözködni. Nem arról beszélek, hogy fintorra húzódik az ember szája, ha ránéz egy csajra, de meg kellene tanulnia mindenkinek azt, hogy kirakatba azt tesszük, ami eladó. Egy ízléses dekoltázs, vagy egy többet sejtető, mint láttató ruha, sokkal vonzóbbnak fog mutatni minket a kiszemelt srác előtt, mintha mindened látja. Abban nincs semmi izgalom. Ha randira készülünk? Nem kell felhúzni a legkényelmetlenebb cipőnket, amiben aztán egész este feszengünk, mert hólyagosra töri a lábunkat. Nézzük a másik oldalát: A fiú, ha oda van értünk nem a cipőnket fogja nézni, ha meg neki ez számít, mert mondjuk csak futó kalandot akar, akkor meg sem ér annyit. Ilyen esetben fel kell állni az asztaltól és otthagyni a kedves delikvenst, mint eb a… mindegy, szóval nem kell rápazarolni az időnket.
Végső soron pedig a csajozás és a pasizás nem sokban különbözik. A cél közös, tetszeni akarunk a másiknak, ami pedig csak úgy lehetséges, ha önmagunkat adjuk. "

Ám ennyi nem volt elég, csak a filozofálgatás magját indította meg benne. Minden nő más, de mégis arra vágyik titkon, hogy szerethessék és szerethessen.
Bonnieról sem tud senki semmit. Hallja vissza a pletykákat az életéről, amelyeken igen jókat szokott derülni. Az elmúlt hónapokban több tíz sráccal "járt" illetve randevúzott a hírek szerint, miközben sorra utasít el mindenkit, aki megpróbál fél lépéssel is közelebb kerülni hozzá. Tehát, ha egy baráti találkozónak a legminimálisabb mértékig is randevú szaga van, menekülőre fogja.
Többször mondogatta Nancynek is mostanában, hogy talán egyelőre jobb neki egyedül. Nem akar alkalmazkodni senkihez, az idejét maga akarja beosztani és a ragaszkodás pedig a legkevésbé sem az, amire jelenleg szüksége van.

"Tudod Nancy, jelenleg van elég dolog az életemben, amit rendbe kellene tegyek Nincs szükségem arra, hogy most még beleugorjak egy kapcsolatba és más gondjait is a nyakamba vegyem. Tudom, hogy mindenben osztozhatnánk, de úgy gondolom egyelőre magamat kell teljesen megismerjem és megszeressem ahhoz, hogy valamikor majd máshoz is így tudjak állni."-egyetértett vele.
Sajnos egy nőnél sincs biztos recept, ami tuti bejön, mindenkinek más tetszik... Ha Bonnieról van szó, akkor nem szabad "ajtóstul rontani a házba". Nem beszéljetek neki tervekről, mély érzelmekről, különben elmenekül.
Sokkal mókásabb, ha tőle kérsz tanácsot, hogy kerülhetsz közel hozzá. Ám de jelenleg senki nem fog tudni nagyon közel férkőzni a szívéhez s, hogy ez meddig marad így? Amíg egyszer le nem veszi róla a "renoválás alatt" táblát.

2014. szeptember 28., vasárnap

55.- Utóirat

A minap a szobámban kutattam, a dolgaim között és egy kézzel írott levelet találtam Bonnietól Clydenak. Nézegettem, forgattam, majd kíváncsiságom végül arra sarkallt, hogy beleolvassak. Arra számítottam, hogy ez már egy régi sztori lehet egy évekkel ezelőtti történetről, ahol a hercegről kiderült, hogy ő maga a sárkány. Tévedtem. Az iromány csak pár napos lehetett.

Drága Clyde!

Tételezzük fel, hogy a köszöntés udvarias, mert magamba nézve, nem teljesen vagyok meggyőződve arról, hogy a megszólítás helyénvaló,ámde jelen pillanatban tekintsünk el ettől.
  Sajnálattal kellett tudomást vegyek arról, hogy még mindig igen jól ismersz. Ezalatt nem csak azt értem, hogy tudod mik azok a dolgok, amiket mondjuk szeretek, hanem azt, hogy pontosan tudod, hogyan kommunikálj velem úgy, hogy az üzeneteid közvetlenül és csak hozzám jussanak el. Ha most azt mondanád, nincs itt semmilyen célzás, nem tudnám kit akarsz átverni. Nemrég eszedbe juttattam azt a régi beszélgetésünket, miszerint te megígértél nekem valamit... A legmeglepőbb az egészben, hogy ennyi év után is betartottad a szavadat, így tőlem sem volt meglepő, hogy ugyanígy tettem. Attól függetlenül, hogy hangzásilag nem egészen erre a színvonalra készültem fel az énekesetek rádöbbentett arra, hogy a varjú tényleg egy énekesmadár, csak rocker, vagy kappanhangú kanári és kissé olyan volt, mintha a haldokló macskák  kórusa adott volna az ablakom alatt egy szerenádot...ezt leszámítva élveztem.
A dalokat tekintve, valószínüleg te választottad őket. Már abban a pillanatban lementem hídba, mikor elsőnek a kedvenc versemet kezdtétek játszani megzenésítve. (Főleg, mert te pontosan tudtad, hogy az és pár nappal előtte raktam ki) Majd utána jöttek szép sorban a Kerozintól, a Tankcsapdán át a sok közös klasszikusig. Mikor már Picuri nézett rám, hogy: Hugi, ezek nem...?- én pedig csak egy bólintással tudtam reagálni, az azért már elég sokkoló volt. 
Az utolsó számot, amit meghallgattam a világ legszebb szerelmes dalaként konferáltad fel. Igazad van, valóban az. Tévedsz, ha azt hiszed nem vettem a burkolt célzásokat, hiszen az a szám, a mi közös dalunk volt. Annak idején emlékszem, még ki is tetted az üzenőfalamra, ezen okból kifolyólag.
Tudod, azt hiszem már nem is érzek haragot irántad. A koncert utáni napokban igen sok mindent  átgondoltam. Mindig sírt a szám, hogy mennyire átvágtál, s ez így is volt, de én sem becsültelek meg eléggé, és mikor már rádöbbentem, hogy milyen sokat jelentesz számomra, addigra feladtad. Nem hittem volna, hogy valaha megteszed, de így történt. Azt hiszem én is bocsánatot szeretnék kérni tőled. Nagyon bizalmatlan voltam veled szemben annak idején, pedig azt hiszem, sosem vágtál volna át. Utólag visszagondolva kissé paradox az egész helyzet. Imádtalak, de sokszor a sértettségem beszélt belőlem, mikor bedőltem állítólagos barátaim pletykáinak. Fel kellett nőnöm, ahhoz, hogy ezekkel a dolgokkal szembesülni tudjak. Azt hiszem, ha ma lennék a 16-17 éves Bonnie, akkor már mindent másképp csinálnék és nem tartana ott az életünk így külön-külön is, ahol. 
Mára felnőttem. Jó, persze, ez nem azt jelenti, hogy nem élvezem a kis skorpióra valló odapörköléseimet, csak azt, hogy benőtt a fejem lágya még, ha belül ugyanaz az őszinte, hebrencs, mosolygós kis vadóc is maradtam, aki mindig is voltam. 
Ne kérdezd miért tartottam ezt fontosnak elmondani. Magam sem tudom. Az egész a koncert dologgal indult. Tudod, ha minden ígéreted, amit annak idején tettél nekem be fogod tartani, akkor igazán elmehetsz a fenébe, hogy én meg mennyit szenvedtem miattad! :D

Ölel: Bonnie Parker

Miután elolvastam, hirtelen nem tudtam mit szólni. Azt hiszem talán ez is csak egy olyan válasz lehetett, ami kikívánkozott a lányból. Mindenesetre a levelet összehajtottam és visszatettem az asztalra. Majd eljut a címzetthez, úgyis, ha eljön az ideje... 







2014. szeptember 24., szerda

54.- Méz és áfonya

Üdvözeletem mindenkinek!
Nos, ha mi laikusok azt hisszük, a kritika megtör és kikészít, csak részigazságot fogalmazunk meg. Van, aki hiába törik meg, tudat alatt elkezd küzdeni, hogy mind jobbá váljon, és többé talán nem hagyja, hogy bárki letörje a szárnyait, lészen angyal, vagy egy szimpla gágogó liba. 
Bonnie a Drake féle kritikák hatására tudat alatt elkezdett formálódni. Elkezdte tökéletesíteni magát, minden téren, hiszen élesíti az elméjét és a testéből is igyekszik a maximumot kihozni. 
Utóbbit önsanyargatással? A legkevésbé sem, ámde tudat alatt elkezdett egyre többet mozogni és odafigyelni a táplálkozására. Egy hónap alatt mínusz 10 kg. Látszik már a célegyenes, ami előtt főhősnőnk megáll és nevet. Majd továbbmegy, ha ő akar. Természetesen nem csak a dolgokhoz való hozzáállása változott meg ezáltal, hanem az élete is bizonyos fokig. 
 Ebben a posztban a legtöbbet firtatott kérdés kerül pellengérre: "Na és, mi a helyzet a pasikkal?"
Ámde ehhez vissza kell menjünk augusztus végére, ahonnan ez a sztori indul. Bonnie egy régi ismerőse ugyanabba a suliba jelentkezett, mint ő, valamint ugyanabba az osztályba. Viccesnek gondolta, s mindemellett megnyugtathatta a tudat, hogy nem teljesen idegenként fog bekerülni egy teljesen új közösségbe. S ahogy teltek-múltak a napok (nevezzük a srácot Trógernek, mert talán így a legegyszerűbb... ) egyre több időt töltöttek együtt. Sok dologban egymásra kellett támaszkodniuk, (leginkább a fiúnak a lányra) mert egy teljesen új világba csöppentek és fogalmuk nem volt, hogyan tovább, hamarosan pedig egy nagyon jó csapat lett belőlük. Tanítási idő alatt, valamint még a gyakorlati helyen is folyamatosan együtt csináltak mindent. Természetesen ez egyre több embernek szemet szúrt és ők egy idő után már unták volna bárki előtt tagadni, hogy együtt vannak. Azt, hogy mi volt, csak ők tudták, mindenki más meg gondolhatott, amit akart. Megegyeztek, okosabb, ha ők nem kezdenek egymással, mert minden tönkremehet, amit összehoztak, mint amennyi esély van arra, hogy ebből okos dolog születik. Ettől függetlenül főhősnőnk egyre fontosabbnak kezdte érezni a széltoló srácot, akinek mindenben segített, mert egy darabig úgy tűnt, ezt ő értékeli. A mondat befejezéséből viszont ki lehet következtetni, hogy nem így volt. Hát, bajban ismerszik meg az igazi barát, valamint nem bízhatunk egy olyan emberben, aki jó, ha az esetek felében tartja a szavát. Így keletkezik az a bizonyos keserű szájíz. Na, de mindegy is.. 
Hogy miért említettem az elején, hogy hány kilóval lett kevesebb? Nagyon egyszerű. Mert ez egy fajta személyiség változást is hozott. Egyenes háttal, méltósággal veszi az akadályokat és magabiztosabb is lett. Ezt mások is észrevették rajta. Mikor hétvégén elmegy bulizni Picurival, nem kell különösebben kicsípniük magukat, ahhoz, hogy megnézzék őket. (Igen, ez hangozhat egoistán is, de szerintem puszta őszinteség)
 Haladjunk időrendben. Szeptember közepe. A tesók kettesben indulnak el bulizni, mint mindig. Igazából, mert eszükbe sem jutott, hogy társaságot kellene keríteniük hozzá, hiszen mindig voltak ismerősök. Hogy kerülnek ők egy ILYEN szórakozóhelyre? Nemes egyszerűséggel csak, mert őket nem az érdekli kik veszik őket körbe, vagy mi szól, csak az a lényeg, hogy együtt töltik az idejüket és kiereszthetik az egész heti fáradt gőzt. ( A probléma csak ott kezdődik, hogy rengeteg más ember is így gondolja, tehát a parkettből rövid úton heringparti lesz. ) Pont egy ilyen alkalommal sikerült beszédbe elegyedniük egy sráccal, akivel jóformán már egymás építették a végtagjaikat, a tágas tánctér okán. Annyira nevettek már a saját nyomorukon, hogy megegyeztek kimennek rágyújtani. Az ötös fogat (mert a srác még 2 barátjával volt ott) végül is akkorát bulizott, mint még soha. Reggelig táncoltak és Bonnie különösen megkedvelt egy srácot, akinek annyira eredeti stílusa volt, hogy olyan nem jön szembe az emberrel mindennap. Hatásos lezárásképp (mivel mindegyikük máshol lakott) az eredeti srác meg akarta csókolni Bonniet, aki viszont nem hagyta. Igaz, hogy a srác tündéri volt, meg minden, de ő nem ingyen prosti a particsürhének. Azóta még párszor beszéltek azon a bizonyos közösségi portálon, de a hétköznapokban az ember hajlamos másképp viselkedni, mint amikor bulizik. "Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi.."
 Fűszerezzük meg az életet, ha eddig netán unalmas lett volna. 
Playback: Idő: 2012 nyara - Helyszín: A Farkasverem
" Te Bonnie, én rocksztár leszek!"
" Tudom Clyde.."
" De komolyan mondom! Lesz egy bandám, ahol én leszek a basszeros és a frontember!"
" Belőled ki is nézem!"
" De, ha híresek leszünk, eljössz majd megnézni?"
" Persze. Megígérem, hogy én az első koncerteteken is ott leszek. Ott fogok állni a színpad mellett és örülni fogok, hogy megcsináltátok."
" Megígérem neked, hogy megcsinálom..."
Az ígéret szép szó és, ha még be is tartják az mára már kuriózum. Mégis így történt. A banda megalakult, s ki is hirdették első koncertjük időpontját. Főhősnőnk mit sem sejtve a fellépésről békésen szörfölgetett, mikor meglátta a Családi Nap plakátját, amelyet az együttesük rakott ki. A lánynak felsejlett a régi ígéret, s hirtelen beugrott a rengeteg közös dal, ami annak idején összekötötte őket. Bakancsot kötött, felhúzta a bőrkabátot, fejébe nyomta a kalapot és Picurival kézen fogva elindultak a koncertre.
Az ott töltött pár óra maradandó emlékeket hagyott és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Facebookra hazafele kiírt állapota, amely a zene minőségéről is mindent elárul. 

Fenomenális koncert értékelése, avagy:
- Az ember megbocsájtó tud lenni, ha a banda énekesének semmi hangja. De tényleg, sok sikeres előadó sem büszkélkedhet vele.
- Laikus hallgatóként pár hang csúszást elnézünk, de az már sok, ha a hangterjedelme a frontembernek nem 2 oktàvnyi, hanem 2 hangnyi!
- Ha előadjàk a kedvenc számom, természetes, hogy én is éneklem megfelelő tàvolságra a színpadtól. De az, hogy az angoltudás terén az énekest lesz.phatja a bikicsunáj előadója, az azért már tényleg sok.Plusz a szöveget sem tanulta meg. Volt, ahol dúdolt az isten átka, mert a szövegről halvàny fingja nem volt!! 
Vége mindennek. Totàlis kiégés...
  

A dalok megválasztása viszont fenomenális volt. Mintha drága Clyde állított volna össze egy lejátszási listát "Közös számaink" néven és előadta volna nagy mosollyal. Hát, maradjunk annyiban, hogy Parker kisasszony állát össze lehetett volna kaparni úgy a bokája tájékáról... 

A harmadik, illetve utolsó említésre méltó momentum a hónapból a Balkán Herceg felbukkanása. (Tudjátok, van az a kérdezgetős oldal, ahol mindenki művésznevén szerepel, és vadidegenek kérdezhetnek rá a legintimebb dolgainkra is, aki pedig akarja gátlások nélkül kiteregetheti a szennyeseit. Értelmetlen, de időnként elég kellemes időtöltés, ha valaki képes a józan ész határain belül maradni a válaszadásban, gondolva arra is, hogy ezek a dolgok nyilvánosak.. ) Nos, Bonnienak sikerült kiszúrnia egy igazán egyedi emberkét. Stílusos, belevaló, szókimondó... Ő pedig nem bírta ki, hogy ezt ne írja meg neki, attól függetlenül, hogy arra számított ő is invitálva lesz melegebb éghajlat meglátogatására. Mikor pár órával később újra felnézett az oldalra egy elég kedves választ látott a fiatalembertől. Igazság szerint nézett is, mint hal a szatyorban. A folyamatos (kölcsönös) kérdésáradatokból pedig pár napja beszélgetés kezdődött. Eddig úgy tűnik érdemes volt elmondania a véleményét, mert az eredetiség és az intelligencia úgy tűnik nem csak múló illúzió. :)

2014. augusztus 30., szombat

53.- Lucifer

Üdvözeletem!-lépett be a bukott angyal az ajtón. A cigarettája fekete volt, mint az ő szíve, s égett, mint sok száz bűnös a pokol szívében. Mosolyogva a földre hamuzott, majd nem törődve azzal, hogy beletapossa a fehér padlószőnyegbe, elsétált a fotelig, majd komótosan keresztbe tett lábakkal elterpeszkedett és démoni mosollyal feltette a kérdést: Miben segíthetek?
- Emlékszel még rám?- feszengett a lány..- A nevem...
- Bonnie Parker-mosolygott negédesen. - Az egyik kedvenc kis ügyfelem voltál világéletemben. A magadfajták miatt nem mehettem még nyugdíjba. Igen élénken él még bennem az emlék, mikor először meginvitáltál egy kávéra és egy baráti csevejre. Annak is jó vége lett. Apropó.. Hogy van Clyde?- vigyora már-már negédesnek szánt vicsorgásba ment át és szabályosan üvöltött róla, mennyire élvezi a régi alkujukon való nosztalgiázást.
Igen. Sok-sok évvel ezelőtt egy tavaszi délutánon egy randevú képében találkozott Lucifer egyik legjobb tanítványával. Lehetőséget kapott a fiútól, hogy megtanulja mit jelent várni és mi is az igazi szerelem definíciója. Mint egy heroinosnak, mikor már elvonási tünetei vannak és adnak egy kis anyagot. Bármire hajlandó cserébe nyomorult kis életéért. Nos, ugyanez játszódott le. Nem evilági volt a kapcsolat, ami kialakult köztük. Túl jó, sőt... Túl tökéletes. Hiszen, ki hinné el, hogy az ördög tanítványának egy kamaszlány megolvasztja jégbe zárt szívét? Hogy bármire képesek lennének érte, akár még arra is, hogy feladjanak érte mindent az életük árán is? Ki tudna épkézláb magyarázatot adni arra, hogy tökéletesen működik a telepátia két "ember" között? Egy kis időre talán egy lélekké is váltak...
- Remélem azért jól van... - mondta főhősnőnk és már legkevésbé sem türtőztette az érzéseit régi ismerőse előtt. - Mondd, szerinted csak egyetlen igazi létezik a világon mindenkinek?
- Drágaságom, ne sírj!- mondta behízelgő hangján és odaült az ágyra, ahol a lány görnyedezett könnyeivel küzdve. Maga elé emelte kezét, melyen vékony, hosszúkás ujjai reflexszerűen elkezdték a lehető legfinomabban lesöpörni a könnyeket. - Te kérted ezt tőlem.
- Csináld vissza! Gyűlölni akarom és a lába elé köpni az utcán!
- Nyugodj meg.. Ezt miattad nem tehetem meg. Olyan mélyre temetted ezt magadban, hogy erre már az én erőm sem volna elég, hogy visszacsináljam...
- Ilyenkor mi a teendő?
-Semmit nem tudunk tenni. Őt életed végéig szeretni fogod. Ámde, van egy hasonló ajánlatom...
- Hallgatlak!- ugrott fel főhősnőnk ezekre a mondatokra.
- Tudsz még szeretni. Látom benned az érzés magvát, amelyet senki másnak nem engedsz gondozni, mert a legapróbb hibáért felvonsz még egy réteg falat magad köré. Ámde az életedbe hozok valakit, akit tudat alatt fogsz közel engedni magadhoz. Nem vágysz rá, nem kaparsz, s mégis közelebb engeded magadhoz, mint az elmúlt években bárki mást.
- Túl jól hangzik...-vonta fel szemöldökét.- Neked ebben nem lenne üzlet.
- Okos lány vagy te, Bonnie Parker. - csillantak fel a szemei. Valóban, nekem a boldogságban és kiegyensúlyozottságban nincs élvezetem.
- Tehát, mit kérsz? A fél életemet?
- Azt meg pláne nem!- nevetett fel a démon, majd belenyúlt vérrel díszített cigarettatárcájába, s egy újabb szálra gyújtott.- Adok neked egy-egy falatot a világ legfinomabb tortájából, amit jelenleg kínálni tudok neked. Élvezheted pár falat erejéig. Addig tökéletes lesz, majd.. elveszem tőled és a falhoz vágom. Aztán megpróbálom csillapítani étvágyad egy másikkal. Finom lesz az is, de nem annyira, mint az első volt. S te dönthetsz... Lenyalogatod a kedvenced a falról és kapsz egy-egy ízlelésnyi mámort, vagy beéred a másikkal...
- Mintha kezdeném érteni... Tehát... Megszeretek valakit és elveszed tőlem?
- Pontosan. Egy nap a mennyben, majd harminc másik a pokolban.
A lány habozni kezdett... Esze vehemensen tiltakozott a gondolat ellen, hisz tudta még inkább megnehezíti a saját dolgát, míg a szíve azt súgta, nem lehet baj...
- Rendben van.- nyújtotta kezét csukott szemmel a démon felé, aki finom mozdulatokkal átfonta vékonyka kezét, nagy férfias kezével.
- Élvezetes játék lesz.- mondta hangjában perverz élvezettel. - A tortákat rendszeresen fogod kapni, csak gyomorrontást ne kapj egyszer a nagy habzsolásban.-kacsintott búcsúzóul.

"És apropó. ha a játék nem lesz elég izgalmas, előkerítem drága Clydeodat a múltból pár pillanat erejéig, hogy még inkább élvezzük ezt a kis játékot, s meglátjuk, mennyire boldogulsz a mi kis démonjainkkal."- majd széttárta szárnyait, s kiröppent az éjszakába, amelynek anyja kegyelmébe fogadta őt, s a sok gyarlót, ki fiát tekinti pillanatokra igazi urának.. 

2014. augusztus 23., szombat

52.- Húzd ki magad husika!

"Nők..."-szokta Bonnie és legjobb barátnője Nancy mondogatni a lehető leglekezelőbb hangsúllyal, mikor meglátnak egy tinicsipát, vagy egy szebb napokat élt tyúkot, akire ugyanúgy ráborult a Rossmann összes kozmetikuma, mint fiatal utódjára.
"Tudnám, mire jó ez?"-töprengett főhősnőnk pillanatnyi szabadidejében. Hajáról csepegett még a víz, mikor lábujjhegyen betipegett szobájába és elindította újra kedvenc dalait. Kecses mozdulattal arrébb hajította a törülközőjét és belenézett a nagy tükörbe szekrénye ajtaján.
"Hát, ez vagyok én.."- méregette magát. Életének ahhoz a szakaszához ért, mikor nem az elbújt párnácskákat vizslatta magán, hanem azt, ami tetszik neki Megfogadta, többé nem foglalkozik azokkal, akik a vélt vagy valós pluszokat keresik rajta. Azoknak ott kell lenni, mindemellett... azért továbbfejleszti magát.
"Fullos csaj leszel.."-csendült fel fejében a hang, aki ezt ösztönzésnek szánta.
Hölgyek, urak tisztázzunk valamit. Az a NŐ szép, aki magabiztos, van stílusa és mosolya az egyik legélesebb fegyvere. Nem számít, hogy citromsárga, hófehér, esetleg hupikék, csak nem rejti magát vonzónak álcázott maszk alá. Inkább ne fogadjon el minket mindenki, minthogy két lábon járó Hammerite festékpalettának álcázzuk magunkat. Push up? Ugyan minek? Csak az önbizalmukat próbálják vele a csajok feltornázni. Hiszen, hát kicsoda a média, hogy megmondja, hogy nézz ki és mire költsd el a kereseted? Fogyassz és folyton csak fogyj... A saját nyomorukat próbálják belénk plántálni, mert az, hogy adsz magadra nem jelent havi szinten több tízezreket a szépségszalonokban...
Kedves uraim! Kérem legyenek tekintettel arra, hogy a nők önöknek próbálnak a legtöbb esetben megfelelni. Maguknak szól a smink, a ruha, a frizura... Feleslegesnek találják? Ja, kérem... Éreztessék velünk, hogy nem ez a fontos. Dicsérjenek néha, ha úgy látják van miért. Egy hölgy tükröz mindent, így a párját is... Na meg köztünk szólva önök is mosolyra vágynak, mikor szívük hölgyét meglátják, nem kezükben a sodrófára. ;)

2014. augusztus 20., szerda

51.- Egy csók Nikki Sixxnek

Gyengelelkű olvasóim, kérlek itt hagyjátok abba! Ne kínozzátok magatokat azzal, hogy ezen soraim tovább tanulmányozzátok, mert Bonnieból kitört a pokol legangyalibb démonja..


Felszállt a buszra és megszűnt a külvilág, a feje lüktetése is a távolsággal egyre jobban tompult. Mintha otthagyná azt, ami elvárja tőle, hogy egy kibaszott ideál legyen formás seggel, tökéletes alakkal és 180-as IQ-val. "Ne ragaszkodj ennyire! Ne bújj! Fogyj még! Akarj jobb lenni!" Bonnie pedig csak egy hatalmas bemutatással búcsúzott idejekorán attól, amit annyira várt. Előkapta a Heroinnaplókat és falta a sorokat. Ahogy Nikki Sixx teljesen bedrogozva úgy írt az életről, a szexről, a drogokról, a Rock&Roll-ról, hogy bármilyen konzervatív, vagy normál idegzetű ember a puszta olvasástól is ideg összeroppanást kapott volna... Na, így kell hatásosan szortírozni a közönséget. Mikor elkezdi fejtegetni, hogy a heroint már csak a farkába tudta beszúrni, mert csak ott volt rajta ép ér.. A hideg rázta, s mégis arra késztette, hogy folytassa.
Ahogy kiszáradt szájához emelte az eperlevet, amitől úgy érezte egy pillanatig felfrissül... Tévedett. Az első korty, ahogy a nyelvéhez ért, egészen más volt. Mintha vér volna... Sixx vére, ahogy a fegyverekkel teli szekrényben bassza szét a vénáit a törött tűvel, hogy végre anyaghoz jusson.. Fenomenális ez a fazon. Majd miután vámpírkodásom abbahagyta, a sorok elkezdtek újra futni a szeme előtt.
Teljesen beállva írt Vanityről. Az örök szerelméről, aki sosem létezett. Felemelő, ahogy ez a fazon meséli, hogy egyik csajt a másik után elégítette ki negédes sikolyukig, majd mikor azzal végzett jött a következő, végül az éjszaka közepén elküldött mindenkit a vérbe, hogy visszatérjen szenvedélyéhez és a démonaihoz.
Halhatatlanná vált bennem a Mötley legendája. Puszta írásával kihozta belőlem a démont, ami bennem szunnyadt és a Nőt. Aki felteszi a pilótaszemüveget és az égő cigarettával szájában, felemelt középső ujjával hátrapillant és legangyalibb mosolyával megkérdezi az addig bálványozott sráctól... "Na, ilyet még nem basztál, mi?"

2014. augusztus 13., szerda

50.- Egy-egy szín a palettáról

A bizalom tünékeny, akár az idő. Az embernek van egy bankszámlája, amely minden reggel újraindul és kegyetlenül veszi le az összeget a számláról. Ami megmarad, azt másnap nem lehet felhasználni, de újrakezdheted. Van aminek nem sok nullázódásra van szüksége ahhoz, hogy az a bizonyos kassza többé ne töltődjön újra. 
Bonnie mindig is hajlamosabb volt szemet hunyni mások hibái felett... Van pár dolog, amire harapós, de sok szempontból a kellőnél is toleránsabb. A dombon ülő fűcsomó felé is hajlamos bizalmat tanúsítani anélkül, hogy végiggondolná voltaképp kiérdemelte-e, vagy csukott szemmel rámutatott és megszavazta neki. Kritikus szemmel nézve egy naiv kislány, aki még hisz az emberi jóságban. Márpedig, ha valaki leplezetlenül kinyilvánítja, ami a szívét nyomja, az én vagyok és magam is így gondolom. Mégsem tartom ezt alapvető emberi hibának, amire az okosak csak legyintenek és azt mondják: "Kicsi lány, majd kinövöd, ha megtudod milyen igazából ez a világ."
Kacagj, de tisztában van vele, ahogy azzal is, hogy semmi sem fekete, vagy fehér. Tény, hogy vannak emberek, akiket hajlamosak vagyunk csak utóbbi színben látni, de ezt hívják szeretetnek és ezzel nem lehet mit tenni. Aki feláll és elindul az élet útján, párszor meg fog botlani, esetleg össze is töri magát, de aki erős feláll. Sőt, még heg is marad rajta, hogy akárhányszor ránéz rádöbbenjen mi van mögötte, s ne nézzen vissza többé, csak a jelenbe és előre. 
Ezért kértelek arra az előző bejegyzésben, hogy csak érezz és élvezd. Nincs ember, akinek ne csalhatná minden áldott reggelen vagy éjszakán egy személy mosolyának csak a puszta kósza gondolata is ezt az ábrázatot az arcára. Mikor a reggeli nyújtózás közben rád tör egy finom nevethetnék a boldogságtól, egy dal is forrósággal tölti el a szívedet, s leginkább az időben köszönésnek tűnő udvariasság, mellyel az adott napszakra vonatkozóan azt kívánja neked, teljen igazán kellemesen... Az élet apró örömei. Ha hajlandó vagy mindennek a jó oldalát nézni, akkor leszel csak igazán boldog és önmagad. 




Végezetül pedig nagyon szépen köszönöm drága olvasóimnak, hogy folyamatos figyelmetekkel arra késztettetek mindig, folytassam. Hamarosan 6000 emberről lesz elmondható, hogy betekintettek Bonnie világába és ezért nagyon hálás vagyok nektek. 
Millió ölelés:
Bonnie P.

2014. augusztus 8., péntek

49.- I'll be there for you

Vannak pillanatok az ember életében mikor csak a mának tud élni. Tudja, érzi a csontjaiban, hogy létezik még egy halvány szürkeség és egy fehér fény. Hogy melyik-melyik? Nem tudja. Nem érzi hova tart, fogalma sincs, hogy honnan jött és teljesen hidegen hagyja.

Megszólal egy búgó hang, a régi kazettában pereg a szalag. A csend egy kis csavarral. Nem vonja el semmi a figyelmed. Dobban a szíved. Hallod. Ahogy a szuszogásának nesze belopja magát a füledbe...elmosolyodsz. Felcsendül a dallam, s halvány mámorodban kutakodsz az elmédben azt a momentumot keresve, mikor utoljára szólt a dal a poros kis hanghordozóról.
 Hirtelen csak egy szempár villan előtted az "újonnan" megismert mosollyal. Abban a pillanatban darabokra törik minden, s felépül egy új világ. Falak emelkednek-dőlnek, mint egy új birodalom kezdetén. Érzed, ahogy ajkai a tiédhez érnek és átfonnak a karjai, miközben már csak háttérzajként Bono próbál a legmélyebb érzelmeidre hatni. Nem köt le az élő legenda... Felharsan egy nevetés valahol a külvilágban a lehúzott redőny mögött, minek sejtelmes fénye megteremti azt az atmoszférát, amiben csak annyit érzel ÉLSZ. Egy új én alakult ki, aki hedonista módon hajszolja az élvezeteket, abból is csak egyetlen-egyet tud igazán átélni. A legfontosabb, hogy nem is sejlik fel, hogy létezik más is.
 Mikor elereszti a kezed rájössz, egyszer ez is véget ér. A boldogságnak eme apró szilánkja viszont tovább fog ragyogni ezentúl minden kimondott szóban, érzékelteti magát minden mosolyban, s talán felcsillan minden apró könnycseppben is. Van, ami azzal, hogy véget ér, közel sem múlik el. Ami egyszer ilyesfajta érzést váltott ki belőled, hát megteszi bármikor máskor is. Nem szerelem ez. Valami egészen más. Semmi olyan, amit az ember átélhet minden pillanatban, vagy bárki által. Egyszeri és ettől olyan varázslatos.
Attól, hogy nem tudod a búcsúzásban, vajon benne lesz-e a viszontlátás. Sosem lehetsz biztos abban, hogy ez a kéz még egyszer ugyanúgy végigsimítja a tiéd, s ez az ölelés, nem-e a legutolsó lesz...bármikor. Ne kérdezz, csak érezz és élvezd! Nem mindennap kaphatjuk ezt a sorstól. Minden okkal történik. Nincsenek véletlenek. Olyan emberek sem léteznek, akik minden ok nélkül szöcskeként szökkennének a mindennapjaid egy kiválasztott töredékébe, széttárt karokkal, hogy: Látod, itt vagyok!

Meg kell tanulni, hogyan tudsz úgy csókolni 
először,hogy tán az utolsó lesz, s úgy, hogy
ne vegye észre mennyire imádod. 


2014. július 29., kedd

48- A szellő

Mindenki életében eljön a pont, mikor megérzi magán azt a bizonyos fuvallatot. Simogatja az arcát, kinyújtott kezén, legyezőszerűen széttárt ujjai között játszadozik, érzi derekánál a finom ölelést, s a lábain keresztülfutó érzést, hiszen feje búbjától a lábujjai hegyéig érzi a változás szelét.
Nem hűt, nem fűt, hisz teljesen az ismeretlen érzetét kelti, s ennek pozitívumát, vagy negatívumát nem tudja megállapítani. Még tudatlan hozzá. Egyelőre csak a zsigerein keresztül jut el szívéig az érzet, semmi nem lesz már ugyanaz, s bár az emberek ezt a kifejezést nem különösebben boldogságuk kifejezésére használják, most nincs semmi mögöttes tartalom. Egyszerűen csak létének felfogása.





Nézi állatkáját, akit annyira imád.

Nagy barna szemein keresztül tükröződik az életbölcsesség, mit négylábú létében szerzett, s tán több ez, mint amit mi emberek valaha elmondhatunk. Egy ásítás után, odakuporodik mellénk, miközben kinn ülünk a teraszon a bizonyos "féligszítt cigarettával kezünkben" és az élet nagy dolgairól próbálunk mesélni egyszerű emberek által létrehozott szavakkal. Beszélünk szomorúságról és boldogságról, gyűlöletről és valódi mélyről feltörő szeretetérzésről, s közben mégis foggal-körömmel a belénk nevelt konzervatív, vagy épp túl-liberális elveinkkel kapaszkodunk a talajhoz. Nem engedjük repülni az érzéseinket, és, ha álmaink szállnak, mint szabad madár, akkor is egy korholó belső hang kíséretében visszaszállunk a saját kis hasonlóniánkba. Neve is csak egy magunkfajta által kombinált, ritkán használt betűkombináció. Arra a világra értjük, ami csak hasonlít arra, amilyenre vágyunk.
Mindenki titkolja mire vágyik, mert fél. Saját magának sem vallja be sokszor és csak él boldogtalannak titulált kis életében, mert neki ilyen lapot dobott a sors. Félelmetes belátni, hogy a végzet, aminek létezésében legtöbben feltétel nélkül hisznek, nem létezik.
Az ember magát a föld legintelligensebb lényének tartja. Ha valóban így van, akkor miért nem tud boldog lenni? Osho gondolatai alapján "Láttál már depressziós fát, szomorú madarat, vagy idegbeteg állatot?"- és igen, csak az emberben romlott el valami. A nagy tudás hajszolása közepette csak éppen azt felejtjük el ami a legfontosabb. Mindenki természetes állapota a lazaság, hiszen, ha belegondolunk az idegeskedés fenntartásához folyamatosan energiát kell befektetni. Ez olyan, mintha egy pólót összecsavarnánk. Ha azt akarjuk, hogy könnyen gyűrődő állapotában megmaradjon, akkor úgy kell tartanunk, s amint abbahagyjuk, újra kinyúlik. Ennyire egyszerű.
Mikor ültél ki utoljára egy székre vagy padra csak, hogy megnézd a téged körülvevő világot? Mikor hallgattad meg a reggeli kávéd kortyolása közben a kedvenc dalodat? Mikor álmodoztál utoljára úgy, mint gyermekként oly sokszor. Kitalálom, nem mostanában.
Ez a változás szele kedvesem. A gondolat magja, amit elültettem benned csupán pár billentyű leütésével, mert mélyen belül érzed, igazam van.
"Mostantól elindulsz az úton, és meglátjuk ki lesz belőled. Azon áll, vagy bukik minden, hogy végig mersz-e menni rajta..."

2014. július 21., hétfő

47.- Őszintén

Eljön egy pillanat, mikor az ember már a saját létében sem biztos, mikorra a bizalom már köddé foszlik, a sok közös emlék csak fájdalmat okoz és már csak a ragaszkodás és a szeretet érzései maradnak meg egy olyan kapcsolatból, ami annyira sokat jelent az embernek. Bonnie is itt tart. Bezárkózott és nem ír, nem beszél, egyszerűen ki sem mozdul. Magányosnak érzi magát, de előbb vágna eret mint, hogy őt valaha sírni lássák. Hiába mondja neki a párja: "Nem vagy egyedül szerelmem, én itt vagyok neked!" s Bonnie csak ennyit mond "Igen, így társaságban vagyok magányos."
Már nem ad neki az élet annyit, mint eddig. Volt már padlón, kelt is fel onnan elégszer, de ez más, mint máskor. Nem azt a mélyről feltörő üvöltő fájdalmat érzi, mint eddig, hanem ürességet. Az ételek íze nem jön ki annyira, nem tud örülni a madarak csicsergésének, egyszerűen azok a dolgok, amik számára a mindennapos örömöket jelentették, jelentéktelenné váltak.
Erről nem a fiú tehet, mert ő igazán igyekezett, de a bimbózó románc szép lassan teherré kezdett válni. Mégis, már mielőtt vége lenne, már azelőtt olyan érzetet okoz, mintha szoftverfrissítést hajtottak volna végre Bonnie-n. Nincs kezdet, nincs vég. A múlt gyönyörű, a jelen szürke és a jövő kilátástalan..

2014. június 20., péntek

46- Éva néni legendája

Tudjátok, annak idején Bonnie újságba is írt, amíg egy elég nagy pofon nem érte. Amit most olvashattok az egy régi cikk tőle, amit a Dunántúli Napló nem volt hajlandó lehozni és pár hónappal később, miután elküldte nekik a cikket lekoppintották az övét és egy silány, színvonaltalan cikket kapartak össze legjobb tudásuk szerint. Ezúton is főhősnőnk üdvözletét küldi és köszöni a szép bókot, hogy a 14-15 éves kori munkája már akkor lehagyta a fenébe az övékét...
Szeretettel: Bonnie P.

Egy élet évtizedekkel ezelőtt- A kapcsos könyv története

Tegyük fel, mi, fiatalok, hogy az életünk gyökerestül megváltozik, nem lehetünk önmagunk. Egyformán kell kinéznünk, nincs szólásszabadság, mindig 110%-osan kell teljesítenünk. Egy rossz mondat az életedbe kerülhet. Jobb esetben börtön járna, vagy megkínoznának.
Felnőttként a férfiak bármikor S.A.S. behívót kaphattak, ami a soha viszont nem látás ígéretét is magában hordozta. A férjed, apád, testvéred, fiad, valamely kedves barátod. Évekkel később sem volt túl rózsás a helyzet. Egyenruhában járó, csendben lázadó, ugyanolyannak tűnő emberek. Mintha mindenki agymosáson ment volna keresztül. Nem gondolhatnánk arra, hogy több legyen nekünk. Küzdeni a jólétért? Ebben az időben felesleges volt. Mindenkinek mindenből ugyanannyi. S hogy ez kinek pozitív, kinek negatív, az megint más dolog. S volt mégis, aki vágyott, hogy kicsit több legyen neki. Akár csak eszmeileg is. Ilyen körülmények között született meg Éva néni fejében a kapcsos könyv gondolata 1967 után. Illyés Gyula szerint: „Kötelessége a művészeknek jelet vésni a kor falára!” Ebben az időben ez a gondolat merésznek tűnt, sőt, a lehetetlennel határosnak, Éva néni mégis belevágott. A hölgy széles ismeretségi körének, és határtalan kitartásának köszönhetően neki könnyebb volt kissé, mint abban az időben bárki másnak lett volna. Használható, jó minőségű papírt Magyarországon venni lehetetlen volt. Így Éva néninek egy barátnőjéhez kellett fordulnia, aki Párizsban élt, és egy könyvkötőhöz ment feleségül. Postafordultával érkezett a papír. A borítót még a pécsi bőrgyárban készítették, s az akkor egyetlen pécsi könyvkötő, Szécsey Margit kötötte be. Ilyenkor felmerülhet a kedves olvasóban a kérdés: Miért is lett akkor ez kapcsos könyv? Nos, a hölgy úgy gondolta, hogy akkor már legyen rajta egy kapocs, mint egy igazi emlékkönyvön. Egy ötvösművész csinálta két ezüstkanálból.
Hallgatom az idős hölgyet, ahogy mesél. Tör fel belőle a sok régi emlék. Meséli, hogy sajnálja, hogy eltűntek életünkből a magyar jelképek. Ez megmagyarázza, hogy a könyv miért Gróf Széchenyi István szavaival kezdődik: „Kit Magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember!” Nézem ezt az óriási, fenséges könyvet. A teljesség igénye nélkül szeretném ismertetni mindenkivel, mit éreztem, és mit láttam. Volt egyszer egy világhírű magyar zongorista. Kifejezetten meglepően festett a művész úr. Nem olyan, mint amilyennek bárki képzelné. Alacsony termetű volt, roma származású, valamint kifejezetten rövid ujjai voltak, amikről a körmöt az ÁVO-sok sok éve letépték. A művészek közül mindannyian személyesen írtak, rajzoltak a könyvbe, így ő is. Aztán ott volt egy híres, idős hölgy is. 100. születésnapján írt a könyvbe. Bár már nem látott, szellemileg friss, optimista hölgy maradt. Dénes Zsófia, Ady Endre menyasszonya.
A következő elismert ember: híres szegedi operaénekes, sajnos, már ő sem él. Lánya is országszerte elismert színésznő. Igen, Gregor Józsefről beszélek. Véletlenül sem hagynám ki azt a művészt, akinek a műveihez fel kellett nőnöm. Absztrakt stílusban készült térplasztikája a Mecseken, a Pálosok előtt megtalálható. Ez volt az egyetlen műve, amit kiskorom óta méltányolni tudtam. Valószínűsíthetően a Vásárhelyi Győző név nem mond túl sokat a legtöbb embernek. A Victor Vasarely annál inkább.
 A könyvben volt egy rajza is. Megérinthettem. Fura érzés volt. Mintha a művésszel személyesen találkoztam volna. Felemelő érzés. A könyv még fejezetet szentel II. János Pál pápa pécsi látogatásának és az EKF évének is. (Nem mellesleg a logót Éva néni régi tanítványa, Czakó Zsolt tervezte). Weöres Sándort, vagy Lázár Ervint se hinném, hogy bárkinek be kellene mutatnom. Ők is jelet véstek a kor falára. Éva nénit senki nem kötelezte, hogy bárkivel írasson a könyvbe. Ő maga találta ki, kiket keres fel. Tehát a könyvben a hölgy kedvencei vannak, akiket szeret. Tehát ez a könyv évtizedek munkája. A kezemben volt, beleolvashattam. Megtisztelőnek éreztem. Remélem, hogy a könyv majd annak idején megfelelő kezekbe kerül, a megfelelő helyre.

2014. június 2., hétfő

45.- Bonnie és Vikk összevetése

"Egyre ritkulnak a bejegyzéseim. Pedig azon keresztül mondom ki, ami a szívemet nyomja. Az sem érdekel hányan utálnak azért, amiket itt kiírok magamból. Legalább nem lehet azt mondani, hogy sunyi módon eltitkolom az érzéseim.
Először is, félek. A gyomrom görcsöl, ha az érettségi további rám váró részére gondolok. Pedig már csak a szóbeli van vissza, beszélni azt pedig tudok."
Igen, tud beszélni. Etéren fejére helyezhetnénk azt a bizonyos tiarát, mert igen valószínű, hogy azon az esős napon is úgy jött a világra, hogy a szája be nem állt. Igen gyakran mondta azt édesanyjának poén gyanánt, hogy szerinte kapásból panaszkodott a körülményekre, hogy miért kellett délelőtt fél 10kor már felzaklatni legszebb álmából és kéri a reggeli kávé-cigi kombóját. Édesanya mindig csak nevetett ezen. Lehet, hogy van benne valami?

"Másodszor: Utálom, ha átvágják a fejemet! Hazudnak a szemembe, mert olyan hülyének néznek, hogy mjd nem jövök rá az igazságra. Dehogynem! Mindig sokkal hamarabb, mint azt a másik fél szeretné. Védekezésképp annyit reagál, hogy fél a reakciómtól, holott nem sokkal előtte fejezte ki örömét azokból, hogy mennyivel higgadtabb és nyugodtabb lettem meg, hogy velem bármit meg lehet beszélni! Ergo valószínőleg az én intelligenciahányadosom csökkent körülbelül a huszadrészére, mert nem tudom megérteni akkor miért nem mondott nekem igazat?!"
Valóban hozzátartozik az igazsághoz, hogy senki, így ő sem szeret olyat hallani, hogy átvágták. De meghallgatja, ha leülnek vele. Morog egy kicsit, szitkozódik, elszív pár nikotinrudat (aminek káros anyag kibocsátása igazán csekélység ahhoz képest, hogy Bonnie feje, hogy szokott ilyenkor füstölögni) de visszamegy, bocsánatot kér, mert morgolódott és innentől igen sok kompromisszumra hajlandó. Ez a legnagyobb hibája: hirtelenharagú. De emelett épelméjű. Az ő utálatát igen nehéz kivívni, mert hajlamos többet elnézni szeretteinek, mint szabadna. De marhát belőle sem lehet csinálni és para amikor ezt például a saját testvére felejti el.

"Utolsó gond pedig, hogy irgalmatlan szabadságigényem van. De tényleg. Születésem óta szükségem van időnként arra, hogy egy rövid időre "klímaváltozáson" menjek át. Olyan barátokkal találkozzak, akikkel nincs lehetőségem gyakran együtt lenni, és egy olyan helyen találkozzunk, ahova sok szép emlék köt. Ha nálam ez Siklós, akkor az. Szeretem, hogy mindenki azt a konzekvenciát vonja le, hogy én egy bizonyos illető miatt megyek le. Igen, az az illető én magam vagyok, mert szükségem van arra a helyre, hogy egy kicsit nekem se' maradjanak viharfelhők a fejem felett."
Hát valóban, az az a hely, ahol Bonnie mindig úgy érzi, a felhők felett mindig kék az ég. :)