2013. augusztus 31., szombat

17.- Bonnie mint Balboa

Ül és néz. Gondolkodik. Érzi, hogy szüksége van rá. Szinte senki nem tudja, hogy emögött a külső mögött egy angyali kis szörny lakozik. Akinek szüksége van a szeretetre és olykor a pusztításra. Nem bántana senkit ok nélkül és mégis várja, hogy egyszer legyen lehetősége valakivel "megmérkőzni". Bonnie ellen senki nem áll ki, mert lány. Bonnie nem csinálhat semmit, mert lány. A véleményét meghallgatják, talán el is gondolkodnak rajta, mert kiharcolta magának. 
Nem érti a helyzetet. Egyik pillanatban egy angyali igazán nőies teremtés, a következőben pedig a pusztítás démona akar lenni. S melyik is ő valójában? Valahol a kettő között. Nem küzdő sportra vágyik. Az nem elégíti ki az ilyen igényeit. Ám nem talál erre megoldást egyelőre. Addig is, megmarad annak az embernek, aki. Nőnek, olykor férfias beütésekkel. 

2013. augusztus 23., péntek

16.- Bonnie és a vaskeresztes lovag

Lassan már ott tartott, hogy egy percre sem hitte el, lehet még nyugta. Nagy levegőt vett és elmosolyodott. Visszatekintett az elmúlt hetekre és elégedettséget érzett, sőt... melegség járta át addig aszottnak és feketének hitt szívét. Jó ideje gyengéd érzelmeket táplált egy fiatalember iránt, s mivel nem merte felvállalni, hagyta, hadd zaklassák Clydedal. Mindenki érdekes történeteket kerített sztorijuk köré, s így vált misztériummá az ő történetük. Könnyebbnek vélte elterelni mindenki figyelmét egy ilyen (egész érdekes) múlttal. A terve bejött, senki nem látta őrlődését. Az elmúlt időkben különösen ki volt fordulva magából, egészen pár héttel ezelőttig. Nem vette észre, hogy önpusztító hajlamai elhatalmasodtak rajta. A kemikáliák által más ember lett. Agresszív, kötekedő, türelmetlen és mogorva lett, a szöges ellentéte annak, mint amilyen valójában. Mindeközben a fiú, aki közel került a szívéhez, nem hagyta el. Matt tombolt, mikor Bonniet ilyennek látta, mégis végig fogta a kezét. Pár hónapja, egy hetet együtt töltöttek, s akkor minden a feje tetejére állt. Bonnie a legártatlanabb megjegyzésből is világraszóló perpatvart csinált. A fiú feladta minden a leányhoz fűződő reményét, de egy percre nem hagyta magára. Bonnie pedig csúszott egyre lejjebb. Egyik őrültséget csinálta a másik után, s egyre nagyobb bajba keveredett. A legjobb barátja és az áruló Mefedron is védte őt (bár a második ember hitelességében, mint utólag rájött egy percre sem lett volna szabad bízni.) Fűtötte az embereket Bonnie ellen, s a lány erről csak utólag szerzett tudomást. Sejtette, hogy egy kígyót melengetett a keblén, de nem tudta, hogy ennyire közel engedte magához. Tanult belőle és a lehető legkevesebb sérüléssel fordította az állat mérgét saját maga ellen. Jött az igazi kihívás, Matt. Szó nem volt arról, hogy a fiú nem viszonozta volna az érzéseit, ámbár két majdnem ekkora problémával kellett megkűzdeni. Az egyik a fiú bizalmatlansága volt. Önvédelmi reflex volt nála, hogy félt közelíteni. Visszaemlékezett A HÉTre és nem akarta, hogy kinyírják egymást. (Amire ugye mindkettőjük igen vehemens természetéből kiindulva elég nagy esélyt látott.) A másik probléma a lány önpusztító hajlama volt. Matt kibukott és ultimátum elé állította Bonniet. Válasszon, mert ketten nem férnek meg egymás mellett. Amíg dönt, addig Matt eltávolodik tőle egy időre.
Teljes dilemma. Ha a kemikáliákat választja elveszíti a fiút. Viszont, ha Mattet, akkor élete egyik legbiztosabb pontját. Félt. Nem tudta képes lesz-e a továbbiakban egyedül megállni a lábán, s évek óta tartó függőségétől úgy megválni, hogy ne megint Matten csattanjon az ostor. Ismét a fehér bogyeszhez fordult. Akkor utoljára. Eldöntötte, hogy ő az erősebb. Ennek pedig lassan három hete. Azóta van együtt Mattel, s visszatért az igazi Bonnie. Aki mosolyog, türelmes, és, akit megmentett a vaskeresztes lovagja. :)

2013. augusztus 11., vasárnap

15.- Szeszélyes káros szevedéllyel

Zilált lelkivilágától kísértve, járkált fel-alá a szobában. Járt az agya. Tudta, ha abbahagyja ezt az egészet, ha folytatja, soha nem lesz mér ugyanaz. Félt, hogy tud-e nélküle boldogulni, mert a kemikália elhitette vele, hogy egyedül létképtelen. Remegett érte, s mindenki próbálta lebeszélni róla. Gondolkodott ő is, hogy ha ez így folytatódik, mi lesz. Biztos út a teljesebb élet, vagy a koraibb halál felé? Nem tudta... Csak érezte, szüksége van rá még, ha nem is jutott önmagával dűlőre az azt illető kérdésben: "Mennyit ér neki ez az egész felhajtás?" Egy szál cigarettát szorongatott.
Meredten nézve, ahogy minden szívásnál újra és újra felizzik, majd csak a füstje marad. Egy idő után teljesen leég. Míg el nem oltják, addig a hamvas felszín alatt égni fog az igazi tűz. Mely mindent felperzselve képes lenne gigantikus lángokkal nyaldosni mindent, hova elér és megállíthatatlanul, törtetve feléget mindent maga mögött. Mikor már nem állhatta tovább, egyszerűen csak eloltotta, s mint aki még a visszatérés ígéretével indul el, hagyta még egy darabig füstölögni. Taposói alig vitték előrébb, s egyszer csak végigterült a szűk kis kanapén. Nem tudott emlékezni, s lehetetlen vállalkozásnak tűnt számára, hogy a jövőbe nézzen. Halvány álomképek derengtek fel a továbbiakról, amik mégis a múlt részei, mert már rég megvoltak álmodva.
Nehezen, de meghozott egy döntést. Eldobott egy állandó dolgot az életéből, egy olyanért, aki talán nem sokáig marad. Természetesen az esély benne van, hogy évek múlva is úgy gondolja megérte. Majd meglátjuk. Egyelőre a mai nap, csak a holnap reményével kecsegteti. Az újabb cigarettákkal, s az állandóság illatát nem igen óhajtja lengetni a szél. Egyszerűen csak úszik majd az árral s, ha nem fullad bele, máris több lesz valamivel. Legalább tapasztalattal..

2013. augusztus 5., hétfő

14.- Váram romjai

Amikor már a bor is rutinosan csúszik le a torkodon, a sokadik cigaretta sem kaparja már a torkod, és, ha a nap süt is vihar van a szívedben... Akkor jön el a világvége..
Mindenki, aki ismer engem kicsit régebbről (ergo nem 1-2 hónapja) tudja rólam, hogy szinte mindig mosolyogtam. Akármi történt. Nos, a napokban arra a szintre jutottam el, hogy már a kamumosolyt sem erőltetem. Már azok is látják, hogy baj van, akik amúgy nem is tudnak rólam sok mindent. Nincs erőm még a látszatra is figyelni. Mint a várnál, aminek csak az elejét újították fel, de az amúgy lestrapáltabb állapot jelzi, élt át valaha szebb napokat és nagyobb csatákat is. Magam is így vagyok ezzel.
Várként stabilan tűröm az élet ostromait, de egy nagyobb ágyúgolyó most olyan helyen talált el, hogy összeomlottam. A szívemet törte darabokra.
Ilyenkor egy mm átmérőjű kis valami segít csak, majd várok... Csendben... Füstölgő romként... S hirtelen egy ideiglenes megoldás gyanánt hologramként vetítik oda teljes pompámat, mindaddig míg a vetítő akkumulátora le nem merül, s a kép is megszűnik. Ugyanott vagyok. Majd újra eljátszom ezt a folyamatot, addig míg az akkumulátor ki nem ég.. Lassan már eszembe sem jut, hogy a várat még lehetne renoválni. Akkor is, ha már sosem lesz ugyanaz.
Látom, egyre többen mondanak fel, ebben a folyamatban. Most fog halál biztosan bebizonyosodni, kik állnak mellettem ezekben az időkben is. Sok embert el fogok veszíteni. A folyamat már elkezdődött. Meglátjuk tényleg olyan stabil-e a hátterem, amilyennek gondolom, vagy biztonsági kötelek nélkül ugrok-e fejest a szakadékba. Nem látom a kezdetet, s nem tudom hol a vég. Nem veszem észre az alagút egyik végén sem a fényt. Azt hiszem, most már tényleg baj van. Premi mondta nekem pár hete (pont mikor egy pillanatra úgy tűnt, minden rendbe jön, )hogy egy hónapot ad. Maximum ennyi idő kell nekem egy igazi ideg összeroppanásig. Mindig lehülyézem túlzott realizmusáért és szabad szájúságáért, de beletrafált, mint mindig. Kezdem érteni miről beszélt. Egész eddigi életem minden szegmensén pusztítás megy végbe. Egyedül álmaim, mik még nem hullottak a porba. S mit teszek, ha már szinte semmim sem lesz. Talán a romokon ülve felidézem szép lassan őszinte mosolyaim.
Bonnie és Clyde 


Sok éve nővéremmel és fogadott öcsimmel

2013. augusztus 1., csütörtök

13.- Hintalótól hintaszékig

Ez az időszak nem a felhőtlen boldogságé. Bármennyire is forróbbak a napok, melegebbek a tavak vizei, hidegebbek az üdítők, sötétebbek a bőrök és világosabbak a hajak. Általánosság. Nem megy vele az ember sokra. Még csak azt sem mondom, hogy azért, mert nincs kivel élvezzem a mindennapok apró örömeit. Egyszerűen itt már a mosolymasinámmal van a gond. Mindig arra kényszerít, hogy széthúzzam a számat, hogy mások ezáltal elhihessék, boldog vagyok; legalábbis kiegyensúlyozott. Már akkor is mosolygok, ha sírni volna kedvem. Egyszerűen a génjeimbe van kódolva.
Ritka az az alkalom, hogy mások is láthatják a könnyeimet. Ámbár az utóbbi időben volt néhány precedens... Hagyjuk is. Nem szeretem bevallani, hogy én is egy törékeny ember leszek.
Az ember mindig tologatja a teendőit. Azt hiszi, van még elég ideje rendbe hozni az életét, a konfliktusait. Közel sem biztos. Ezen filózva megértettem, egy rap szöveget (igen, ilyeneket is ismerek xD): "Minden napot úgy élj meg, mintha az lenne az utolsó. Minden mondatot úgy írj le, mintha nem maradna több szó." Ergo bármikor beüthet a krach. Nem biztos, hogy lesz még alkalom kimondani, a magunkban megfogalmazódott gondolatokat. Úgy gondolom, ha kiderülne, hogy öt perc múlva eljön a világvége, akkor az összes telefon a világon foglalt lenne. Mindenki suttogná valakinek a telefonba: "Mindennél jobban szeretlek."
A világon egyetlenegy feladatunk van, amit teljesíteni kell: A hintalótól a hintaszékig igaznak és hűnek maradni... önmagunkhoz. Magunkkal vagyunk a legkevésbé őszinték. Előbb próbálunk megfelelni a legősibb ellenségeinknek, mint önmagunknak. Neki igyekszünk megadni az alkalmat, hogy legyen miért utálnia, hogy ugyanezt mi is megtehessük vele. Ki érti ezt?
A gondolataim csaponganak. Egyetlen pillanatra sem tudok megnyugodni. Nem érzem, hogy tudnék venni egy nagy levegőt és egy percre hátra tudnék dőlni. Igen komoly törések keletkeztek bennem és egyszerre több sebből vérzek. Mégis csak egy "piti" gondon jár az agyam leginkább. Nagyon nyugtalanít.
Igen, megint csak az a balga Clyde... "Ez igazságtalan, nem? Valaki egy reggel úgy ébred fel, hogy eldönti, hogy soha többet nem beszél veled. Nincs ok. Nincs magyarázat. Csak egyszerűen elhagy téged, mintha szart se jelentettél volna neki, és az a legfájdalmasabb, hogy milyen könnyen teszi ezt meg." - ezt az idézetet ma találtam, mégis nagyon passzol a jelenlegi helyzetünkhöz. 
Ha már nyugtom van ébren, mert néha 1-2 percre sikerül kivernem őt a fejemből, hát befészkeli magát az álmaimba. Persze, ezek nem olyan szépek, hogy utána mosollyal ébredjek és az egész napomra rányomja a bélyegét. Egy fenét. Olyan rémálmok, amik után zokogva, görnyedten ébredek fel, s ekképp határozza meg a napomat. Teljesen jó. Nem tudom mit tegyek. Tényleg az jár bennem, hogy nem tudom meddig lesz alkalmam elmondani neki mindent, ami kikívánkozik belőlem. De mi van, ha nem is érdekli egyáltalán? Nem tudom. Félek. Ha pedig nem lesz alkalmam rá, akármi okból, azt világéletemben bánni fogom. Egyszer már eltitkoltam előle, azt amit sokkal előbb el kellett volna mondjak. 
Megint ez lesz a vesztem? A némaság?