2013. december 25., szerda

35.- A Világ különce

Nem volt szép, mint egy szupermodell nem rendelkezett soha olyan magas intelligenciahányadossal, mint Einstein, nem járt discoba, sőt mindig is különc volt.
Eleinte nagyon frusztrálta, hogy mindig közölték vele, más, mint mindenki.
Kiskorától kezdve kilógott a sorból. Gondok voltak a barátkozással. Ő volt a csendes-árnyékos sarokba mesekönyveivel elbújó kislány, akit a nagymenő gonosz kis mini-dikátorok folyton csúfoltak. Egészen addig, míg elő nem tört belőle minden sérelem és keserűség, ami addig érte. S már csak akkor kapott észbe, mikor mind a három kis boszorka, aki addig bántotta, ott nem feküdt előtte. Összeverve. Csak nézett a lábai elé, ahol azok voltak, akik addig a földre kényszerítették. Hóna alá fogta a könyveit, s olyan könnyen továbbsétált velük, mintha mi sem történt volna.
Persze, a balhé mindig el lett simítva, mint akkor is. Kiharcolt magának egy helyet abban a mini hierarchiában és onnantól lettek barátai.
Az iskolában pedig folytatódott minden. Pár barát és megint csak a csodabogár szerep. Az éltanuló fura kislány, aki sokszor szívesen vonult el egyedül, akár az iskola udvarán is. Mindig a bátyját koppintotta és ebből alakult ki később a saját egyénisége. Reggeli ügyeleten, mikor épp nem volt szülői felügyelet alatt, rendszeresen abból csináltak sportot egyik iskolatársával, hogy összeverekedtek. Nevetve élvezték utána, hogy mindenki mennyire ki van akadva. Mikor eljött az általános iskolából, addigra milliónyi enyhébb-komolyabb konfliktuson volt túl. De legalább a verekedésről leszokott, miután annak idején eltörte az egyik osztálytársa orrát.
Majd ugyanezek ismétlődtek folyamatosan. Mégis... Mindig, mindenki (talán még, aki ismeri is) kiismerhetetlennek titulálta. Nem tudott mit kezdeni ezzel.
Bonnie egy idő után megszerette ezt a helyzetet. Iskolán kívül egy viszonylag népszerű emberré vált. Egy idő után már folyamatos találgatások mentek az életéről. Kivel van? Hol van? Mit csinál?
Jelenti, jelenleg ül és ír. Várja, hogy holnap Daviddel találkozhasson és nem érdekli hányan vannak kiakadva a kapcsolatukon.
Ki lehet figurázni, lehet nevetni és pletykálni a boldogságukról. Mások, mint mások, mégsem különböznek olyan sokban.
Talán csak egyben igen sok egyéntől. Az ő életük értelme nem abból áll, hogy a másikét lesik és arról sztorizgatnak. ;)

2013. december 5., csütörtök

34.- Koncertélmény estéje


Hazaérvén, táskájukat ledobták, s csak leültek a szőnyegre. A fiú csak nagy szemekkel nézett a lányra, mit szeretne mutatni neki. Kissé furcsállta is, mikor a lány, csak egy papírokkal teletömött mappát tett le elé a szőnyegre. 
"Na, nézd meg!"- mosolygott a lány, s a fiú tétovázására nem is hederítve elővette az első papírkát. Egy női magazin volt, ami a divatoldalnál volt nyitva. Davidnek elkerekedett a szeme, mikor rájött a lány mit óhajt vele. 
"Hoppá!"-reagálta le tömör egyszerűséggel. Ott voltak több évvel ezelőtti fotók a lányról. Nem egy és nem kettő. Volt, hogy még mini címlap lányként is szerepelt. Majd ezek után jöttek az újságcikkek, amiket ő írt és a disputa eredményeiről tanúskodó oklevelek. 
"Ez az én mini életművem."-kezdte a lány. "Kevesen látták és nem is sokan fogják. Nálam ez a legnagyobb kitüntetés, amit elérhet valaki. Láthatja a sárga mappám."
Szép lassan végigbeszélgetve a délutánt eszméltek rá, hogy megy az idő. 8-ra oda szerettek volna érni koncertre, s ahogy egyre inkább jöttek a hölgyemény ötletei, mi mindent kell még csinálniuk, annál inkább távolinak tűnt a gondolat, hogy időben odaérnek. Amiből végül nem lett gond, mert csak az előzenekar játékának elején tartott a koncert, mikor odaállítottak. 
A csípős, s majdnem már maró hidegben nem csak a füst rikított az est sötétjében, hanem a leheletük is pillanatnyi nyomokként árulkodott szuszogásukról. 
"Sziasztooook!"- csendült fel egy igen vidám hang, s Bonnie arcára fagyott abban a pillanatban a mosoly. Főleg, mikor a hang tulajdonosa jóformán David nyakába borult. Az illető Clyde volt.
A lányban meghűlt a vér, mikor látta, hogyan tesz a fiú úgy, mintha minden rendben volna. Úgy mosolygott és beszélt hozzájuk, mintha világéletükben nagy barátok lettek volna. Bonnie agya pedig sokkal jobban elborult, mint azt bárki látta. Ennek ellenére kibírta néhány csípős megjegyzéssel. 
Mire legközelebb kimentek rágyújtani ott volt Kris, Máté és Berci is. (Meg mellettük pl szülinapos Viking barátom, Riky Fable és még sorolhatnám.) Ám egyszer csak megakadt a szeme valakin. Egy pillanatra azt hitte, hogy rosszul lát. "Nem vagyok hülye. Ezt az Alpha bombert ezer közül kiszúrom!"-mondta. Szeme pedig nem csalt. Valóban Pusztító Peti állított elé. "Szia kicsi Monroe-m!" (P.P. elég gyakran hívta a lányt Fekete Monroenak.) 10 percnyi ugrálás és visítozás után (mikorra már mindenki őket nézte), bemutatott mindenkit mindenkinek és főhősnőnk kedvenc helyzete jött létre. Egy nagy fiúbanda, amiben ő az egyedüli lány. Ez koncerten jól is jött. 
Mikor Paddy elkezdődött, belőle is előbújt szép lassan a kisördög. Szokásos lightos tombolásra készült szépen elkészített frizurájával, kiöltözve. Időnként kilógtak egy-egy szál cigire, majd visszaverekedték magukat a közép-szélre. 
Pusztító Petin viszont látta, hogy nem bír magával. Nevéből adódóan pusztíthatnékja támadt. S amikor főhősünk látta vágyódó tekintetét a pogó felé nézve, semmivel nem törődve kézen fogta legjobb barátját és beszálltak lökdösődni. A fiú előretört, míg ő Berciékkel relatíve hátul maradt, mert igyekezett betartani a pogó tilalmat, amihez több, mint 2 éven át tartotta magát. Magával ragadta a hév viszonylag hamar. Régen az volt a baj vele, hogy túl szelíd volt. Mára nem. Feltört belőle az elmúlt napok minden stressze és belőle is előtört rejtett énje. A vadállat. 
Minden dühét a tombolásba fojtotta, s olyan elemi erő szabadult fel belőle amiről még maga sem tudta, hogy létezik benne. S mikor meglátta a Karthago-s pólót, akkor jött az igazi démon elő. Vérben forgó szemekkel annyira vágyott, hogy kiélje az igazi fájdalmat ami benne van. Mélyen. Amit eltemetett, s mára csak egy halom föld jelzi, mi virágzott ott egykor. Egy sunyi ütéssel megelégedett. Többet nem is akart. Egyszerűen nem süllyedt le odáig, hogy visszaadja. Ő nem ilyen.
Sokkal jobb érzés volt este Davidhez bújni és magasról tenni a világra. Lehet mindenféle idegesítő csapás a múltból, galibák, vagy Viking lábamra taposása. Mindennek ellenére egy eszméletlen jó koncert volt. S az éjszaka a lányt már egy ölelésben érte. 

2013. december 1., vasárnap

33.- Téli érzelmek

Szokásosan induló reggel. Már gyógyuló félben volt és a reggeli nap sugarai, amelyek az arcát nyaldosták, pillanatokon belül felvillantották egy szebb nap reményét. Jobb kezével telefonjáért nyúlt, míg másikkal a laptopot kapcsolta be. Technikafüggő, ez sosem volt titok. Miután kiszabadult takarója biztonságot adó fogságából, törülközőjét nyaka köré csavarva lábujjhegyen át táncolt a szomszédos helyiségbe. Megnyitotta a csapot, melyből abban a pillanatban elkezdett folyni az élet adó víz. Haját összefogta, s belépett a zuhany alá. A cseppek, mint apró kövek az ember szívéről, úgy gurultak le a lány bőréről. Felemelte fejét, s teljesen elázó arcán nevetés jelent meg. Miután végzett, magára csavarta a törülközőt, s leült. Hallgatta, ahogy a
résnyire nyitott tetőablakon át a zengő madárciripelés szíve taktusát játssza. (S hiába látta az ég felé nézve a tél közeledtét, érezte bőrén a hűvös levegőt,mégis... szívében tavasz volt.) Gondolataiba mélyedve álmodozott a szőke hercegről fehér lovon, (vagy épp Simson motoron) mint a kislányok teszik.
"Jó reggelt kedves!"-jött az üzenet mélázásnak személyétől. Egy apróság is rányomta a bélyegét az egész napra, s mikor délután találkoztak is, szíve szerint a nyakába ugorva adott volna neki egy puszit, hogy őszinte mosolyt ragasztott az arcára.
Másnap úgy döntött ki kell mozduljon ismét. Befásult, s pontosan a fiú társaságára volt szüksége ahhoz, hogy az a görbe vonal az arcán ismét őszintén jelenjen meg. Így, mikor este felbukkant nála, ismét megtörtént a csoda. Az éjszakai csípős hideg rövidke percei, amiket séta közben éltek meg, épp elég volt, hogy okot találjon arra, hogy hozzábújjon a fiúhoz. Nem tiltakozott. Arcán csak a szokásos titokzatos mosoly, amit Bonnie annyira szeret látni rajta. Valami megfogta a fiúban. Maga sem tudná megmondani mi az csak annyit, hogy az érzés nem ereszti, s ő sem akarja az érzést elengedni.
Másnap a buszmegállóba menet, ismét megcsapta a hűs levegő. Nem a fogcsikorgató, de nem is a kellemes.
Bonnienak pedig sosem volt a kedvenc évszaka a tél. A fákat vastagon hó borítja, 12 rétegben kell felöltözni, hogy ne fagyjon meg az ember, ritka a madárcsiripelés, és legalább az érzéseknek át kell melegítsék az embert. Minél inkább csendes a táj, annál inkább szüksége van az embernek arra, hogy szerethessen és ez az érzés kölcsönös legyen. Hiszen eszményi érzés ilyenkor fogni az imádott személy kezét, kipirult arccal csúszkálni a jeges úton, ölelkezve forralt bort szürcsölgetni valamint összebújni a kandalló előtt egy jó film és egy forró tea (vagy kakaó) társaságában.
Csak nevetni az életen. Mennyivel egyszerűbb? Hátradőlve, ölbe tett kézzel nézni azt, ami a végkifejlet lesz. Ha nem keresel, akkor is találsz. Olyan nincs, hogy nem. Persze, küzdeni kell mindig. A jó állásért, az elismerésért. 
Az érzések után nem szabad futni. Minél görcsösebben ragaszkodsz hozzájuk, annál biztosabb, hogy kicsúszik a kezeid közül az irányítás. 
Az ember olyan, mint a víz. Egy ideig a markodban tarthatod, de szép lassan kifolyik az ujjaid közül. Egyszerűbb, ha egy tálba öntöd. Felveszi az alakját és ott elvan. Belemerülhetsz, úszkálhatsz benne, élvezheted ahogy körülölel. Ám tudnod kell, érzékeny. Ha beledobsz egy apróságot is fodrozódni fog egy darabig. Az esetben, ha egy nagyobb tárgyat dobsz bele, jó részét kiöntöd, s ha lötykölni kezded, előbb-utóbb semmi nem marad belőle. 
Mindig azt mondják, ha az ember szerelmes lesz, akkor nem érzi az ízeket, s minden szürkévé válik. Nos, ők nem érzik azt, amiről beszélnek. Mikor az ember ezt éli át, akkor pont, hogy felerősödnek az érzékei. A világ színesebb, az ízek teltebbek, a pulzus pedig gyorsabb. 
S, hogy ez az érzés mikor igazán szavakba önthető? Soha. Mert nem tudod miért, de csak annyit tudsz, hogy mikor reggel felkelsz az ő szemét látod, amikor valami tetszik megjelenik a mosolya, s mikor elalszol önkéntelenül is széthúzódik a szád és csak ennyit mondasz. Szép álmokat kedves! :)

2013. november 29., péntek

32.- A számtulajdonosok szívásai

Előző nap betegségéből kifolyólag megint úgy esett be az ágyba, mint egy krumplis zsák. Nem gondolkodott. Nem érzett semmit, csak fáradtságot. Lehunyta a szemét, s abban a pillanatban már az álmok világában is találta magát. Habár később nem tudta felidézni mit is láthatott, csak a nyugtalanság maradt meg benne, ami viszonylag sokáig kitartott.
Az éjszaka során négyszer vagy ötször is felkelt rövidebb időközökre. Mindegyik után vissza tudott aludni, azzal probléma nem volt, csak olyannyira fél-éber volt, hogy 17 óra "pihentető alvás" sem segített.
A reggele sem indult sokkal kellemesebben. Bár a The Boys Are Back című Dropkick Murphys szám a zenetörténelem egyik legjobban összekomponált dala lett, ez mit sem változtatott azon, hogy Bonnie imádott kütyüjét kivágta volna szíve szerint az ablakon. Nem tette meg. Udvariasan fogadta a bejövő hívást és kismértékben boldogította a tudat, hogy nem megint valami random embert keresnek az ő számán, mint az elmúlt hetekben jó néhányszor. 
Az előző telefonszámánál is voltak kisebb-nagyobb konfliktusok abból, hogy mellé tárcsáztak az emberek, és annyi eszük nincs, hogy megvárják amíg a vonal másik végén nagy szemekkel, (s kissé a szövegektől meglepődött) tulajdonos bemutatkozzon.
Az első ilyen mókás eset nevezett T. G. (vélhetően az előző számtuajdonos) édesanyjától származhatott. 
Ergo idős mamika, miután főszereplőnk elmondta neki, hogy nem a fia, leüvöltötte a leányzó fejét, hogy "Maga szemét perszóna, adja vissza a fiamat!". - S pár perces mentegetőzés és védekezés "Nem vettem el sem a fiát, sem a telefonját." után odaadta édesanyjának a készülőket, hogy rázza le a vén szipirtyót. Aki Mucónak is szintúgy rázendített. "Tudom, hogy annál a kis kurvánál bujkál a gyerek már 3 hete."- s ment ez a műsor még fél órán át, ami idő alatt a boszorka még a rendőrséggel is fenyegetőzött. 
Higgyétek el, kész Mónika Show volt. (Mellékesen ismerősi körében egy darab T.G.- sem szerepelt és akkor fél éve együtt volt párjával, aki valószínűleg nem szívesen osztozkodott volna a hölgyeményen.) 

Mindemellett havonta érkezett sms, arról, hogy a hitele nem lett befizetve. Tegye meg, mert már több százezer forinttal tartozik. S amikor ezek az üzenetek a telefonnak egy-egy felhangosított állapotában jöttek, akkor kellően elég kellemetlenség okozóivá váltak. Ejnye T.G. hát minden trógerségedért más fizessen? 

Utolsó sztorinak pedig a második kedvenc szituáció maradt körülbelül másfél évvel ezelőttről. Egy szexuálisan túlfűtött hölgyemény volt a vonal másik felén, s ahogy Miss Parker felvette a telefont rázendített mondókájára, mielőtt mukkanni lett volna ideje.
"Ohh G, annyira jó voltál tegnap este. Még mindig nedves a... ha rád gondolok és arra, hogy milyet szexeltünk. Gyere ki ma este és megint azt csinálsz velem amit akarsz. Én pedig...."- és ezzel elrészletezte, hogy T. Herkules G.-nek mennyire fenomenális teljesítménye volt és, hogy milyen huncutságokat művelne vele. 10 perc után pedig harsány nevetésre kapta fel a fejét kedves kis nimfo érdeklődőnk, mikor a vonal másik feléről egy fiatal lány közölte vele. "Üdvözlöm! Ez nem az ő száma..." Erre pedig nem meglepő módon a másik hölgy lecsapta a telefont.
Utóirat: Bonnie elnézését kérné T.G.-től, mert egy ilyen lehetőséget elvett tőle, de reméli, amiért annyiszor kihúzta a bajból, megbocsát majd neki. :D


2013. november 26., kedd

31.- Dupla vagy semmi/ 2. Túlhajszolva

Csak feküdt az ágyon. A szíve állandó ritmus nélkül dobbant, egy-egy ütemet duplázva, esetleg épp kihagyva. Légvétele ugyanígy. Egyik momentumban lihegett, majd másodpercekig "elfeledkezett" eme létszükségletéről. Üveges szemmel bámult maga elé és azon ritka pillanat következett be, hogy fogta a telefonját, bedugta Zaz pulcsija alá. Egyáltalán már az meglepő, hogy egy pillanatra letette. Bal kezével könyvéért nyúlt, és könyvjelző nélkül is automatikusan azon az oldalon nyitotta volna ki, ahol tartott. Abban a pillanatban csak Guderian páncélosaival óhajtott foglalkozni, majd olvasni kezdett. Mivel minden 2. szót volt csak képes indiszponáltsága okán értelmezni a műből, ezért minden lapot kétszer elolvasván tudta csak felfogni a múlt rejtelmeiről szóló, egyik kedvencévé vált kötetet. 
Viszont probléma volt, hogy tekintete még mindig arról árulkodhatott, hogy valami nem klappol, ugyanis Zaz felemelkedett jegyzeteiből és a lányra pillantott. 
- Valami baj van?-  tette fel a kérdést és látszott rajta, hogy tényleg frusztrálja, mert Bonnie soha nem ilyen.
- Csak fáradt vagyok. 
- Nem hiszek neked... Szóval?- nézett rá átható tekintettel. Ezzel a nézéssel mindig mindent ki tudott csikarni, s akkor is sikerült volna, ha tényleg lett volna bármi más gond is.
- Tényleg csak ez a baj.- majd nyakig betakarózott és aludni kívánt.
- Te mindig csak alszol! Nem gondolod komolyan, hogy hagyni foglak?- mosolygott a fiú tündérien. 
- Légyszíves. - és valami lehetett a tekintetében, mert a fiú nem próbálkozott tovább a szokásos "megcsikállak, és úgysem hagylak dögleni"- című teátrális, identitásuk megőrzését garantáló minden nap gyakorolt hagyományukkal. Csak betakarta, adott neki egy puszit és pár perc múlva csak az ütemes szuszogást hallhatta. 
Másnap mikor felkelt, végignézett a lakáson, beöltözött eszkimónak (ahogy azt az időjárás megkívánta) majd elindult édesanyjához. Ám érezte, hogy valami nagyon nem szuperál benne, mert a bő 9 órányi alvás után sincs annyi ereje, hogy ne kerüljön egy pár száz méteres szakaszon többször ájulás közeli állapotba. S mire odaért céljához, már úgy nézett ki, mint egy élő halott. ( Valamint olyan szinten csak vegetatív üzemmódon szuperált, hogy, ha esetleg bárki megtámadta volna, annak is maximum a képébe ásított volna. Mint ezt később meg is tette az őt random leszólító két sráccal a buszmegállóban.) 
Hazaérvén pedig legnagyobb vágya volt elvonulni a világ elől, valamint testileg és szellemileg rehabilitálódni. Ennek a vége minimális alvás lett (fél-rémálmokkal átszőve). Majd visszatért. Igaz, csak virtuális életébe és bár majd rábukott a klaviatúrára a kimerültségtől, csak írt. Mindenkinek segített, akinek arra volt szüksége, bárkivel bolondozott, aki arra vágyott, s mélyreható beszélgetéseket folytatott egy kedves barátjával, aki csak annyit mondott, hogy "Hagyd a f@szra az egészet és aludd ki magad!". 
Lehet, hogy azt kellene. Már nem tud kikapcsolni. Tartalék üzemmódban is folyamatosan pörög, mint egy búgócsiga (egész pontosan az, amelyik az ő kedvence volt. Zöld, fehér csillagokkal és zenélt.) Tudta, ha továbbra is két végén fogja égetni azt a bizonyos gyertyát, akkor már nem csak a szerettei fogják figyelmeztetni, hogy vegyen vissza, hanem lassan a mentő szirénája. 

30.- Dupla vagy semmi/1. Érzelmi káosz hó elejéről

"Az üldözési mánia egy igen paradox dolog. Mert az ellenkezőjét nehéz bebizonyítani, ha meg kiderül, hogy valóban"nem vagyunk egyedül" akkor az jogos aggály, ami válhat mániává, bele lehet őrülni. De mi minősül annak? Az sem jobb, ha az ember biztosan tudja, hogy mindig vigyáznak rá, vagy épp folyamatosan veszélyben van. Attól függ melyik oldal figyeli. S, ha az az oldal sötét is, akkor sem biztos, hogy fekete, mert lehet, hogy fehér is, hisz lehet jóban bárki bárkivel. De honnan lehet tudni azt,( ha már az ember tudja, hogy mi az ábra) konkrétan ki és mennyire mászik bele a magánéletünkbe? Mennyit tudhat? Valamint a joker kérdés: Hány emberen keresztül jut el az információ a címzetthez? Visszaélnek-e azzal, hogy adott egyén minden mozzanatáról tudnak? Kiben bízhat az ember és kitől kellene óvakodnia? "
"Bonnie mondd jól vagy?"-kérdezte Picuri a lánytól, látván, hogy az lélekben teljesen máshol jár.
"Persze, csak nem tudtam pihenni, de kutya bajom! Nézzük meg azt a műsort, amibe az ismerősöd szerepelt!"- mondta Mindezt főhősnőnk,igazinak szánt mosollyal.
"Biztos király volt! Tudod mekkora dumái vannak, plusz, ha még előveszi azt a tájszólását is! " 
Persze a műsort nem tudták megnézni. Túl egyszerű lett volna. Így megint egyedül maradt a gondolataival. Amik Mostmár nem vélt/valós üldözési mániája körül járkáltak, hanem sokkal vadregénybe illőbb tájat vettek célba. Az érzelmi síkok felé vették az irányt. Hatalmas vihar tombolt. Süvített a szél, törtek a fák a lányba pedig belecsapott egy villám. Az az 1,21 gigawatt most nem a fluxuskondenzátornak adott löketet, csak a szív motorját késztette rendezetlen kalimpálásra. Ha Zaz, meg Kris nem zaklatták volna fel így is épp elég zilált lelkivilágát, akkor már csak Clyde látványa és mosolya volt, ami hiányzott. Megkapta... Talán kicsit nagyobb dózisban, mint kellett volna. S pár pillanat (percek? Órák?) erejéig furcsán festett az a bizonyos EKG görbe.. 

2013. november 17., vasárnap

29.- Instabilitás

"Szeress úgy is, ha rossz vagyok!"- dúdolgatta, miközben a Zorall féle verzió szólt a háttérből.
Nagyon durván pörögtek gondolatai ezekben a pillanatokban, egyik a másik után. Eljutott arra a szintre, hogy nem tudja mit írhat le és mit nem. Kinek okozna fájdalmat azzal, ha mindent kiírna magából? Nem lehet mindig az önző érdekeket nézni, hogy ő mennyivel jobban érezné magát... Ergo kénytelen csak azokat a dolgokat lejegyezni az utókornak, amivel nem bánt senkit komolyabban..
Transylvania történéseiről majd mesél később. Most nem ez az, amit a legfontosabbnak érez.
Egyszerűen csak örül, hogy érez, s valahol néha kitépné a szívét.
Sok embernek okoz örömöt és fájdalmat általában egy döntésével. Mindenkire másképp hat.
Ahogy Zaz a saját életéről mondta, úgy gondolja Bonnie is. Azt mesélte, hogy felépített egy irgalmatlan méretű várat maga köré...szarból. Az építmény egyre ingatabb és ő nem szeretne ott lenni, amikor az egész a nyakába borul. Ha pedig mégis, akkor nem óhajt belefulladni, hanem inkább eltakarít.
A lány produktuma is kezd ingani. Ergo a falak megremegnek lassan már egy tüsszentéstől is, ő mégis influenzásan rohangászik benne, allergiásan és megállás nélkül remeg minden körülötte. Hogy fél-e? Talán, egy kicsit. Elvégre minden döntésünknek következménye van.
S, ha ő egyszer valamire azt mondja örökre, az nem öt percre szól. Azt egy életen át úgy is fogja gondolni.

2013. október 29., kedd

28.- Transylvania tanulságai / 1.rész - Naivitás, titkok és alkoholmámor

- De ez maradjon a mi titkunk!- jött az üzenet kislányától, melyet aznap este már vagy a milliomodik pittyegés jelzett.
- Mint minden, amit eddig beszéltünk.- reagált Bonnie. S nem láthatta más, de mosolygott abban a pillanatban. Mert sokkal több dologról hallgat, mint azt bárki hinné. Hiába beszél mindig,akkor is a szavak nagy része kimondatlan marad. Időközben skype-on Zazzal veszekedett. Mert a lány már olyannyira stresszes volt a másnapi versenytől, hogy kifejezetten irritálta a srác nyugodtsága. Kiabált, csapkodott és a fiú mire ráunt a női hiszti eme tipikus példájára, beleegyezett: Na jó, csináljuk.
Így telt az éjszaka. A lakásban csak a laptop búgása és a halk zene hallatszott. A család többi tagja békésen szunyókált, s neki erre volt szüksége. Utazni is egy perc alvás nélkül indult. "Majd a buszon alszok!"-mondta, s relatíve nem is tévedett nagyot. 15-16 órányi hátsó kockára ülés után meg is érkeztek képzeteikben túlmisztifikált városunkba, amelyről már megvoltak győződve, hogy fantomközség.
Ortodox templomok, temetők, telesz@rt aluljárók, meredek utak, és a környék éjszakai kihaltsága jelezte, nem egészen felel meg előzőleges elképzeléseiknek. "Valahol kocsma csak van!"- jelentette ki mindenki. Majd miután elfoglalták Pripjaty-i luxusszállójukat nekivágtak az éjszakának. Persze konfliktus elkerülhetetlen volt, mint ahogy az merőben más habitussal rendelkező egyének kisebb csoportjától el is várható. Két felé szakadtak, s Bonnie szidta a fiúk nem törődömségét, mindaddig míg az ő hozzáállása sem változott meg egy Records Café nevű hely láttán.
Maradjunk annyiban, hogy Kitty, Bonnie és Bubó professzor hallatlan közkíváncsiságnak és népszerűségnek örvendtek ott azon az estén. Megismerkedtek egy nagyon rendes hapsival, akiről azt hitték, hogy ő az egyik pultos. Majd miután a 2. pohár vodka narancsra kapták a kedvezményt közölte az úriember: "Ez a hely az enyém."-s azzal a lendülettel hozta a második decis-pohárnyi erdélyi-házi pálinkát a hölgyeknek. Majd ezután a jó este után megindultak az idegen városnak: a 2 illuminált állapotban leledző liba és a professzor úr. Előbbi 2 hangos kappanhangú dalolására még a helyi rend őre és kijött a kisboltból és felhúzott szemöldökkel figyelte a rögtönzött koncertet. A belváros közepén. Hajnali 3kor. Ám végülis nem kerültek senkivel összetűzésbe. (Mert igencsak félre állt volna a szájuk, ha első estéjükön a muresi rendőrség egyik szimpatikus csótányos cellájában kötnek ki.)
Negyed órányi végtelennek tűnő kóválygás után egy ismerős parkban kötöttek ki, ahol pár helyi fiatalt találtak. Első látásra semmi komolyabb probléma nem volt velük, s másodikra sem tűntek többnek helyi kis piti zsiványoknál.
- "Hát ti? Mit kerestek?"- kérdezte a "banda vezérének" tűnő rágógumit rágcsáló srác.
- " A szállásunkat. Rohadtul eltévedtünk..."
- "Értem. Címet tudtok?"
- " Szerinted, ha tudnánk itt trécselgetnénk az éjszaka közepén? Valami munkásszálló szerűség. Csak a szentlélek és a penész tartja egyben."
A gyerek szája mosolyra húzódott. De ez nem az a vidám, kedves, segítőkész mimikai reakció volt. Ebben a pillanatban gonosz fény csillant a szemében, amit csak Bonnie vett észre.
-"Segítünk nektek, ne féljetek!"
Abban a pillanatban a lányok állapotukból kifolyólag, a professzor úr pedig naivitásából kifolyólag nem fogta fel a helyzet súlyát. Maradjunk annyiban, hogy a professzor úr igen sok mindenben jártas, de a harcművészetek egyike sem tartozik tudományai közé. Ami meg a két csajt illeti józanul simán kiütik a három embert, de abban az állapotban még a döntetlenre sem lett volna elég nagy sanszuk. Ott álltak az éjszaka közepén. Telefonon senki nem elérhető és a három ember nem akarta őket egyedül sehova sem engedni. S mondjuk úgy, ordított róluk, hogy a kísérgetést, ha tervezték is,a legkevésbé sem tisztességes szándékkal...

2013. október 21., hétfő

27.- Lázadó hajlamok (slam poetry)

Nagy szemen, hosszú pillák. S nincs könny, nincs semmi, csak mit az élet elé rak, egyszerűen ennyi. Nem tudja sokszor hogyan kell élni, ahogy azt sem mi az, hogy félni. Szembeszállni hurrikánnal tán' oly bátor (vagy épp botor), mint tűt keresni a szénakazalba'. Meddő dolog, úgy tűnik mégis megpróbálta. S mire ment vele? Fogalma sincs róla, csak szív, mint a róka által átb@szott gólya. Ki revansot vesz, miképp teheti, s a szemét róka is a saját főztjét eszi.
Skorpió lét, mi az? Önmagában semmi... Ilyen lénynek tudni is kell lenni. Mint a stílushoz is mi kell? Kihúzott váll és felszegett fej! A legnagyobb gyűlölködő tömeg közepén felordítani: "Itt vagyok s.ggfejek! Most mondjátok! Szemtől-szemben legyetek kemény gyerekek! Álljatok ki magatokért, s hadd haljam! Ki a legnagyobb marha itt a mocsokban?!" S nézni,nézni ahogy a rendszer sok barma, maga mögött csak a saját bűzölgő piszkát hagyja. S ő ott áll tovább, elhatározásait egy hurrikán sem ingatja meg. S erős, mint nád is, ki meghajlik a szélnek, holott tudja, erősebb nála. Ki gyenge mit tesz? Csak az ereit vágja... fel! S eldobja az életét, mindenki mást szidva: "Mekkora szemét!" Tette ezt a lány is maga sem volt különb ennél, s kérdezem te mégis mit tennél? Szilárd akaratod mindig kitart? Vagy tán magad is gyarló vagy? Csak a hullám közelgett. "Nagyon nagy."-s hitte, nem bírja. Mégis mi vitte előre? Az akarata.
Büszke egy kicsit talán, úgy érzi, tett már le valamit az asztalra. S nem fél semmitől. Klisé kissé: Ki nem mer nem nyer. De többé nem hajlandó elaludni nyitott szemmel..
Unja már, hogy működik a besúgórendszer, aki nem nyel, elkaparnák, s nem védhetné senki. Mert a rendszer mocskának egy magunkfajta csak ennyi. Igaz ember? Ki, ha kell kűzd, s ha muszáj meghalni is mer! Inkább legyek elvekkel halott hős, mint hallgató féreg körülötte a sok tetemmel. Az agymosott zombikkal, kik majd őt temetnik el.
Bonniet nem emészti fel a demokráciának csúfolt jelenlegi rendszer, ha kell olyan lesz mint toroknak a vegyszer! Amit tesz csak maró intrika. De jobb, mint a jelenlegi korrupOrbánia. Megvalósíthatatlan elv követője, magam nem leszek! Csókoltat titeket odafenn kretének, ha kell ő köp bele abba amit esztek..

2013. október 20., vasárnap

26.- "Három műszaktól forró szerelem"

Komótosan visszasétált a bástyához, majd rágyújtott egy szál cigarettára. "Itt van."-súgta Julie a fülébe. Elkerekedett a szeme, remegett a keze, s játszi könnyedséggel akarta rávágni "Leszarom..." Ám mikor a lányra nézett, tudta, ha magának tud is hazudni, neki nem. Túl jól ismeri. "Nem érdekel, nem figyelek oda, nincs itt, nem vesz észre, nem megyek oda..." - hajtogatta, miközben egyre kevésbé hitt saját szavai hitelességében. Julie látta Bonnie-n, hogy az elhatározása az első pillanattal füstbe ment. Az, hogy óva intette, csak még inkább olaj volt a tűzre főhősünknek: Próbáld meg! 
Óráknak tűnő másodpercek teltek el, és a lány megnyugodott egy picit. Nagy levegőt vett, s újból rágyújtott egy cigarettára Tonkával és Julieval. Egy pillanat múlva megfordul, s abban a pillanatban hagyott ki egy dobbanást a szíve.
"Szia." mondta Dan, ugyanazzal a mosollyal és tekintettel, ami annyira megtetszett a lánynak benne. Ha abban a pillanatban megkérdik tőle, melyik nemhez tartozik?-csak ennyit tudott volna rávágni: Aha... Tehát Boy tanácsát nem fogadta meg. Ismét visszanyalt a fagyi..
"Hali."- üdvözölte főhősünk, s közben magában rimánkodott, hogy a fiúnak nem tűnt fel, a fáziskésés. Szerencsére így lett. Mégis olyan zavarban volt, hogy nem tudta mit mondjon,mégis ott folytatódott jóformán magától a beszélgetés, mint ahol abbamaradt. Sosem gondolkozott azon, hogy vajon másik is annyira figyelik-e a gesztusnyelvet, mint ő. Mert akárhányszor tudtak hozzáértek a másikhoz. Hol finoman, hol pedig mindenki által láthatóan ölelgették egymást. Egyszerűen nem tudott mit tenni. Érzi, hogy talán jobb lenne magát távol tartani a fiútól és sikítva menekülni félelmében, mégis... minél inkább küzd ellene, annál inkább meddőnek érzi a vállalkozást. 
Nem szerelmes, ez biztos. De meddig? És mi lesz? Újra eltűnik a srác, s mindahányszor felbukkan majd a jövőben, ilyen lesz, mint most?
Legalább adna egy lehetőséget. Maradna, vagy menne, esélyt hagyna arra, hogy megszeresse, vagy épp megutálja. De nem szabadna játszania. S Ms. Parker tisztában van vele, hogy a fiú észre sem veszi ezeket a dolgokat. Neki valószínű nem is olyan fontos. Csak ő kattog folyamatosan, s dobol ujjaival a fa asztallapon. Tudja, hogy a mérleg tányérja inkább a megszeretni felé húz...

2013. október 18., péntek

25.- Negyedszáz-tizennyolc

Hányszor, de hányszor akart már írni Zaz által csak lányregénynek hívott blogjába az elmúlt időben. Soha nem hitte volna, hogy ennyire hiányozhat neki az, hogy kiírja magából a gondolatait. S most, hogy teheti, talán nem is lesz mindre helye, vagy ideje. Az élet addig sem áll meg, amíg a blog íródik. Talán nincs is ezzel semmi baj.
Így pillanatokon belül 18 évesen ideje volt, hogy leltárt készítsen. Nincs sok idő. S mivel voltaképp esze ágában nem volt megtenni, hát az élet kényszerítette rá.

Először a párkapcsolati helyzet került terítékre. (Mivel Bonnie alapjáraton egy igen kis emocionális lény, ezért érthető, hogy miért ezt a kártyát dobták elé elsőként.) Fischermann az utóbbi időben nagyon megtetszett a lánynak. Nem verte nagydobra ám, ha valaki szemfüles volt, észre vehette. Jól is alakultak a dolgok. Minden szép és minden jó. Apró flörtök, érintések, sunyi mosolyok, ölelések majd az első csók varázsa. Milyen jól is hangzott. És ennyi. Egyik pillanatról a másikra Fishermann felszívódott. Néha egy-egy sms-t váltottak, még utána, de semmi. Pedig ez nem a szokásos "meghúz aztán lelép"-sztori volt. Mégpedig ennek igazából egy komoly oka volt: nem húzta meg... Végérvényesen azt a konzekvenciát vonta le, amit egy régi jó barátja Boy mondott neki: Hagyja a fenébe! S így is tett...

Ideje nem volt még belegondolni, s ezzel a témával összefonódva került terítékre a barátság és ettől függetlenül, de egy időben a családi téma is. Bonnie a rab madár szindrómából kitörve szárnyalt, s magába zárkózva-megnyílt egy olyan világ előtt, ami lassan készen áll, hogy egy ilyen kis összetett valakit is befogadjon. Pusztító Péternél volt. Ő volt az az ember, aki soha nem korlátozta semmiben, és akármilyen hülyék voltak, akkor is imádták egymást. Ez idő kellett ahhoz, hogy magába szálljon. S azokban a hetekben jóformán mindenkivel beszélt vagy találkozott, amíg a kitörés időszaka tartott nála. Összenőtt újra szíve csücskeivel. Később Zaznál töltötte a napjait és sokan elítélték. "Hülye kurva."-mondogatták a hátam mögött, akik valahonnan megtudták. C'est la vie. Amíg nincs oka mentegetőzni, nem is fogja megtenni. Tükörbe tud nézni, anélkül, hogy a tükörképe leköpné.

S eközben megingott a viszonya az édesanyjával. Barátság kontra "szerelem" 1:0-ra vezetett és jött a döntő kör. A család. Ami mindenki számára fontos, ám Bonnienak egyéni jelentéssel bírt. Bonnienak a család azokból az emberekből áll, akiket ő úgy gondol. Nem érdekli semmilyen rokoni kapcsolat ilyen szempontból. A családnak egy kis működő rendszernek kell legyen. Ez az elmélet működőképes is addig, míg ezen maga által kialakított kis közösség egy tagjával nem támadnak konfliktusok. S ez történetesen az édesanyja volt. Az esetben, ha eddig apró kis szelek voltak nézet eltéréseik, akkor most tombolt köztük egy mindent elsöprő hurrikán. Magával sodort mindent, amit talált, s nem volt sem Isten, sem ember. Mindkettő makacs volt, mint egy-egy öszvér, s vágták egymás fejéhez sérelmeiket. Az eddig békésen hullámzó tavacskából úgy lett pillanatok alatt gyilkolni vágyó óceán, hogy jóformán idejük sem volt összekapni magukat. S ez elhúzódott. Ennyire sokáig még sosem voltak összeveszve, s még nem fordult elő, hogy ennyit bántották volna a másikat. Bonnie makacs volt, anyja pedig dühös és meggondolatlan. A megoldás végülis kézenfekvő volt, csak ezt a döntést nehéz meghozni: KOMPROMISSZUM! Anélkül nem megy. S relatíve 2:1 az állás. Így kb 12 és fél nappal mindenek előtt úgy gondolja, egész jól áll.
Ahogy Radnóti is mondta "Az ember verset ír, tanít. Csak ülj a földre, s nézz az égre! Nem ül le, és nem beszél. Felnő, s azt sem tudja, hogy mivégre!" 



2013. szeptember 28., szombat

24.- A táncoslábú kanári

Van, hogy az embernek az élete nincs tökéletesen rendben. Viszont tökéletesen magasról tesz rá. :) Egyszerűen csak jól érzi magát. :) Bonnie is így volt ezzel. Régen nagymamájánál szólt a rádióból az operett zene. (Az az igazi, nem amit ma annak csúfolnak.) Amikor hazaért, meglátta, hogy azon a bizonyos közösségi portálon barátnője megosztott egy hivatkozást, amiről egész nap beszéltek. S a lány dalra fakadt, aznap már nem először. Még egy szimpla söprögetésnél is táncra perdült és dalolt. Ac/Dc-t, meg mindent, ami eszébe jutott. S mikor ezt a számot: ( http://zene.hu/20130317_a_nagy_duett_2013_szabo_gyozo_kiraly_linda_hajmasi_peter_hajmasi_pal ) hallgatta vagy már tizedszer, a lába automatikusan a ritmusra mozogni kezdett.
Mondjuk mindig is imádta a zenét, és a tánc sem állt messze tőle. Pusztító Peti is nem egy alkalommal mosolyogta meg a lányt, mikor balettezett a konyhában vacsora készítés közben. Valamint az sem megszokott normál embereknél, hogy mindig lábujjhegyen járkálnak. Mezítláb, vagy zokniban talpon talán már nem is tud. :)
S örül, hogy nem látják mit művel mikor egyedül van, vagy kettesben az anyukájával. (Esetleg néha mikor Petivel.) Mert például képesek rocksztárként, a fejüket rázni, lihegésig ugrálni és tombolni, esetleg összekarolva hangosan énekelni (még, ha úgy is, mint két kappanhangú kanári). Pusztító Petivel pedig annak idején még koncerten is a nagyközönség előtt kánkánoztak és riszálták a hátsójukat. ("Pedig csak ideiglenesen kimenőt kaphattak a zárt osztályról!" - gondolhatták)
Messzemenő konzekvencia pedig csak ennyi: "Az élet egy koreográfia. A közönség nem mindig tapsol. De nem is mindig az ő örömükért táncolunk. Megbotolhatunk, kibicsaklódhat a bokánk, de mindig felállunk, leporoljuk magunkat és felverjük a port magunk körül. Egészen a dal végéig. Majd meghajlás után búcsúzunk, s elválik milyen volt a tánc.

2013. szeptember 25., szerda

23.- Indiántánc

Lassú léptekkel közeledik az ősz. Halk, szinte nesztelen léptekkel közeledik felénk. Mégis, csak kevesen sejtik. Még kevesebben tudják...
Bonnie is egyelőre csak élvezi az indián nyár színes napfelkeltéit hozó reggeleit, érzi a lágy szellőt arcán, s, amikor a buszfelszállásig nem kapcsolta be az általa kedvesnek talált zenéit, még fél öklömnyi madarak reggeli csicsergésére is felfigyelt. Ez mosolyt csalt az arcára. Szép, komótos mozdulatokkal fejébe húzta szemüvegét, rágyújtott egy szál cigarettára, s szinte táncoló mozdulatokkal ment el a megállóig. Ezen a kis külvárosi utcácskán mindenki köszön mindenkinek, s ilyenkor nem néztek undok grimasszal az ember után. Ha úgy is gondolják, hogy "Hát ez meghibbant!"-sem mondják ki. Fontosabb mindenkinek ez az idilli állapot, s, ha a leányzóval közölnék is, hogy elmeháborodott, csak ennyit mondana: "Őrülteknek áll a világ!" Majd a szokásos, sokat sejtető kacsintás után, menne tovább az úton.
 Ha tehetné, fogná magát, egy üveg bort, egy doboz cigarettát és útra kelne. Meg sem állna egyik legkedvesebb helyéig a Mecseken. Nézne le a távolba, s megosztaná azt  nyugodt, békés pillanatot mással is. Ám, ha nincs kivel? Akkor, mi tévő legyen? Konrádra és Petire most ilyen helyzetben nem számíthat. Szeretne valakivel önfeledten nevetni és kikapcsolódni. Nem sokat szeretne, csak egy percnyi nyugalmat. Egy a külvilágtól kissé elzárt helyen, hol nem kell a folyton maró intrikákkal, citrom-savanyú ábrázatú szürke árnyakkal és csigatestű (gerinctelen) és élettelen kortársaival foglalkozni.
Szeretne egy pillanatot, ami csak az övé! S, ha ez meglenne, olyan szívesen megosztaná, egy arra érdemessel! Fújhatnának szappanbuborékot, s felhőkön csücsülve tekinthetnék a fenomenális panorámát. Egymás kezét fogva nevetnének az agyatlan sablonembereken, akinek milliméter pontosan belőtt divatfrizurájára pottyantana valamely tollas barátunk egy hatalmasat üdvözlés gyanánt. Vagy, csak örömittas kifejezés terülne el arcukon, ha látnák mások boldogságát.
Egyszerűen csak félelem nélkül szeretné szeretni, s önmagáért szeretve lenni.


2013. szeptember 23., hétfő

22.- Szívidomár

Sosem volt még ilyen. Egy kapcsolattól megszabadulva, nem az a nehéz érzés nehezedett a lányra, hanem boldogság. Depresszív gondolatok cikáztak folyton-folyvást a fejében, míg Mattel volt. Minden volt, csak boldog nem. Ám könnyebbnek látta fenntartani az illúziót, s hazudni még magának is, mint szembenézni magával. Anyja is többször megpróbálta szembesíteni azzal, hogy az állapot nem lett volna hosszútávon fenntartható. S igaza volt.
Bonnie a végére már odáig jutott, hogy nem fog küzdeni egy meddő dologért. Eleve halálra volt ítélve, s mikor az ellenkezőjét mondták, tudták, csak önáltatás. Sokkal bonyolultabb dolgok voltak a lányban, mint amit Matt egyáltalán ép ésszel fel tudott volna fogni.
Ergo, visszhanggal nem törődve ki meri jelenteni: régen volt olyan srác, aki igazán megfogta volna. Az utóbbi időben, (mint egyik barátja megfogalmazta) a szerelembe volt szerelmes.
Pillangók, heves szívdobogás, remegő térdek és a nagy várakozás utáni első csók... Felbecsülhetetlen. S már mégsem hitt benne. Hogy ma hisz-e? Talán... kezd... Clyde által szétzilált lelke, mintha megnyugodni látszana. Mosolyog, mert azt is érzi, ez kell neki. Nem több, nem kevesebb, mint a boldogság.
"...és várok az igaz szerelemre!"-mondta nemrég a lány. Hogy konkrét utalásnak szánta-e? Maga sem tudja teljesen biztosan.. Csak kacér mosollyal, s ártatlannak tettetett szempilla rebegtetéssel jelezte: "Lehet, hogy ez egy burkolt célzás volt részemről! ;) :P
Döntött. Nem fog se' küzdeni, sem ellenállni. Ha elé sodorja az élet az ideálist, nem fogja elszalasztani. Érti, ha ő van a közelében... Jelentkeznek a fent leírt tünetek, ijedtséggel társulva. "Úristen, ugye nem?"- s talán egy kissé mégis. Talán már most. Megeshet, hogy már azelőtt, mielőtt végig gondolhatta volna...

2013. szeptember 16., hétfő

21.- Kűzdelmek

Néha az emberre rátör egy-egy depresszívebb hangulat. Nincs ok, nincs miért, csak egy pillanatra nem szereti a világot. A következőben akár szállni tudna a fellegekkel, vagy csak közömbösen néz maga elé. Igazából "sehogy sincsen". Bonnie az első fázisban volt, kissé "filozofálós" beütéssel.
Egy kard rekonstrukciót nézegetett, amiről fénykép is készült. Miért van az, ha valaki szorult helyzetben van, akkor pengeélen táncol? Miért kardozik valaki az ellenfelével? S egyáltalán miért a harc? Tán, csak mert ez volt az életük. A harcra is van igény. Nem csak a folyton forró vér, mely nem hagy nyugodni, s szüntelen cselekvésre késztet... Nem. Egyszerűen csak, mert valaki csak ehhez ért. Ki pusztítónak, ki hősnek vagy csak egy rendszer robotjának látja a katonát. Talán önmaga áldozata. A lelkiismerete, az egoja, na meg a szuperegoja, ami sarkalja, s nem hagyja nyugodni, sem élni.
Ez az ösztön bennünk van. Mind küzdeni vágyunk. Elődeink sem csak a hazáért csinálták. Mindenkinek megvannak a maga kis csatái. Egy konfliktus, egy probléma, egy bizonyítási vágy a kitűzött célból kifolyólag, s már mind harcosok vagyunk magunk is.
Az én feladatom túlélni az életet magammal, elérni a céljaimat, s soha meg nem állni. Igen, ez az én harcom.

2013. szeptember 14., szombat

20.- I was born to love... somebody

Az élet egy állandó körforgás. Soha nem áll meg, ahogy a világ sem. Az ember változik, s már nem tudja, van-e ami örök. Kevés emberre mondja azt, hogy tudja, évek múlva is mellette lesznek. Édesanyja, Kávéházi Konrád és Pusztító Péter ilyenek, legalábbis, ők még nem adtak okot a kételyre.
De a szerelemben már nem bízik... Egyik pillanatban még idillisztikus kapcsolata pokoli drámává válik, minden előzmény nélkül. A vaskeresztes lovagból egy perc alatt válik láncfűrészes lélekgyilkos, s Bonnie nem tudja, lesz-e elég ereje támogatni az igazi Matthew-t... Ha eluralkodna rajta az, amilyennek most mutatja magát, sósavként marná szét a lány lelkét a fájdalom, a csalódás és a reménytelenség. "A hit hegyeket mozgat meg"- mondják a bölcsek. A Csomulungmának akkor már a Mecsek helyén kellene lennie, annyiszor és annyira hitt és bízott másokban. "Ne bízz meg senkiben. Bennem sem."- mondta Matthew még régen, s a lány mégsem tudott soha nem bízni benne. "Én az életemet is rád merném bízni, és biztos vagyok benne, nem tékozolnád el. "-s már nem hisz, nem remél, nem biztos semmiben. Egyszerűen csak állandóságot szeretne. Szeresse úgy is, ha rossz és tökéletlen, cserébe ő is ezt tudja biztosítani. Hatalmas szívem van, mégis mindenki csak boxzsáknak használja, míg egyszer ki nem szakad. Homok helyett a vér fog apró cseppenként távozni belőle, s már csak a burok fog lógni... Az jelzi majd, hogy annak idején itt még egy élő világ volt elhalt, trombózisos erek, alvadt véres kamrák helyett. Valaha még virágzó birodalom, melynek minden pontja lüktetett, s pírt csalt az arcra, ami lassan csak sápadtan mered a világra. A mosolynak csak halovány emlékképe,s a test is menetel, mint robot szürke hétköznapokban. Mechanikailag rendben, s mégsem él már. 
A szívbe élet kell, szeretetre vágyik! A kemény csaj helyett egy törékeny kislány kuporodik Peti mellé a kanapéra, aki a fejét simogatva csak ennyit mond: "Ne félj, én vigyázok a szívedre és megóvlak mindentől, amitől csak tudlak." S ezt meg is teszi. A lányt csak magától nem tudja... 

2013. szeptember 9., hétfő

19.- Moments

Érzem a blog kinézetének módosítása után kapni fogom az oltást a hátam mögött, melyekkel "radikális nézeteimet" óhajtják bírálni. Tisztázni szeretném az elején, hogy ez a magánügyem, hogy miben hiszek és mit gondolok. Ezen a téren sem tud senki befolyásolni. A gondolataimmal  senki sem lesz tisztában továbbra sem. ;) 

Rátérve Bonniera, az ő élete még mindig sínen volt. A szürke hétköznapok replay-ével megtanulta újra, mi a társas magány és a pillanatnyi örömök. Amikor 10-en is körbeveszik, mégis csak ül és néz ki a fejéből. Kissé talán indiszponált is azokban a pillanatokban. Néz ki a fejéből és, ha valaki hozzászól, megint csak úgy döbben rá újra hol is van, mintha egy kisebb szívroham és egy nagyobb kóma után kapna észbe. "Tessék?"- pislog körbe, s mindenki csak fejcsóválva nézi. Pár perc eltelte után, viszont mindenki képes napirendre térni efölött a kis incidens fölött és folytatja saját unalmas kis hétköznapjait. Ámde egy-egy fárasztó óra után, olyan jól esik összehordani minden hülyeséget egy-két baráttal és ezen könnycsordulásig nevetni. Mintha éppen ez lenne a legjobb dolog az életünkben. Bonnie is így élt. Kissé monotonitást idézett elő a hétköznapok sorozata, mégis megtanulta igazán értékelni a fontos dolgokat. A Matt-tel töltött pillanatok is még csodásabbnak tűntek számára, holott nem hitte, hogy mindez fokozható volna. :) Konzekvenciaként pedig csak ennyit vont le: Minden reggel van miért felkelni! :)

2013. szeptember 4., szerda

18.- A nyakamba szakadt..

Eljött a szeptember. Bonnie mindennapjaiba beférkőzött az aggodalom. Mindenki a nyakába szakadt felelősséggel traktálja. Végzős lett. Tánc, fotózás, szalagavató, ballagás, érettségi, bankett, mindemellett pedig nemsokára irgalmatlan mennyiségű tanulnivaló. Az egész élete függ ettől. 
Matthew pedig mindig mellette áll. Megmondta, nem lesz egyszerű, de mégis fogja a kezét. Hisztis, fáradt, kimerült kezd lenni, s olyankor nem a legkedvesebb a fiúval sem, amit nagyon bán, de észre sem veszi, hogy egy-egy hanglejtés, vagy szó, milyen bántó is tud lenni. A fiú pedig csak említi a lánynak, ha az volt. Ms Parker voltaképp nem érzi jól magát Matt nélkül. Mégis a fiú mindig mosolyog és imádja. Ez a legtöbb, amit a lány kívánhat. :)

2013. augusztus 31., szombat

17.- Bonnie mint Balboa

Ül és néz. Gondolkodik. Érzi, hogy szüksége van rá. Szinte senki nem tudja, hogy emögött a külső mögött egy angyali kis szörny lakozik. Akinek szüksége van a szeretetre és olykor a pusztításra. Nem bántana senkit ok nélkül és mégis várja, hogy egyszer legyen lehetősége valakivel "megmérkőzni". Bonnie ellen senki nem áll ki, mert lány. Bonnie nem csinálhat semmit, mert lány. A véleményét meghallgatják, talán el is gondolkodnak rajta, mert kiharcolta magának. 
Nem érti a helyzetet. Egyik pillanatban egy angyali igazán nőies teremtés, a következőben pedig a pusztítás démona akar lenni. S melyik is ő valójában? Valahol a kettő között. Nem küzdő sportra vágyik. Az nem elégíti ki az ilyen igényeit. Ám nem talál erre megoldást egyelőre. Addig is, megmarad annak az embernek, aki. Nőnek, olykor férfias beütésekkel. 

2013. augusztus 23., péntek

16.- Bonnie és a vaskeresztes lovag

Lassan már ott tartott, hogy egy percre sem hitte el, lehet még nyugta. Nagy levegőt vett és elmosolyodott. Visszatekintett az elmúlt hetekre és elégedettséget érzett, sőt... melegség járta át addig aszottnak és feketének hitt szívét. Jó ideje gyengéd érzelmeket táplált egy fiatalember iránt, s mivel nem merte felvállalni, hagyta, hadd zaklassák Clydedal. Mindenki érdekes történeteket kerített sztorijuk köré, s így vált misztériummá az ő történetük. Könnyebbnek vélte elterelni mindenki figyelmét egy ilyen (egész érdekes) múlttal. A terve bejött, senki nem látta őrlődését. Az elmúlt időkben különösen ki volt fordulva magából, egészen pár héttel ezelőttig. Nem vette észre, hogy önpusztító hajlamai elhatalmasodtak rajta. A kemikáliák által más ember lett. Agresszív, kötekedő, türelmetlen és mogorva lett, a szöges ellentéte annak, mint amilyen valójában. Mindeközben a fiú, aki közel került a szívéhez, nem hagyta el. Matt tombolt, mikor Bonniet ilyennek látta, mégis végig fogta a kezét. Pár hónapja, egy hetet együtt töltöttek, s akkor minden a feje tetejére állt. Bonnie a legártatlanabb megjegyzésből is világraszóló perpatvart csinált. A fiú feladta minden a leányhoz fűződő reményét, de egy percre nem hagyta magára. Bonnie pedig csúszott egyre lejjebb. Egyik őrültséget csinálta a másik után, s egyre nagyobb bajba keveredett. A legjobb barátja és az áruló Mefedron is védte őt (bár a második ember hitelességében, mint utólag rájött egy percre sem lett volna szabad bízni.) Fűtötte az embereket Bonnie ellen, s a lány erről csak utólag szerzett tudomást. Sejtette, hogy egy kígyót melengetett a keblén, de nem tudta, hogy ennyire közel engedte magához. Tanult belőle és a lehető legkevesebb sérüléssel fordította az állat mérgét saját maga ellen. Jött az igazi kihívás, Matt. Szó nem volt arról, hogy a fiú nem viszonozta volna az érzéseit, ámbár két majdnem ekkora problémával kellett megkűzdeni. Az egyik a fiú bizalmatlansága volt. Önvédelmi reflex volt nála, hogy félt közelíteni. Visszaemlékezett A HÉTre és nem akarta, hogy kinyírják egymást. (Amire ugye mindkettőjük igen vehemens természetéből kiindulva elég nagy esélyt látott.) A másik probléma a lány önpusztító hajlama volt. Matt kibukott és ultimátum elé állította Bonniet. Válasszon, mert ketten nem férnek meg egymás mellett. Amíg dönt, addig Matt eltávolodik tőle egy időre.
Teljes dilemma. Ha a kemikáliákat választja elveszíti a fiút. Viszont, ha Mattet, akkor élete egyik legbiztosabb pontját. Félt. Nem tudta képes lesz-e a továbbiakban egyedül megállni a lábán, s évek óta tartó függőségétől úgy megválni, hogy ne megint Matten csattanjon az ostor. Ismét a fehér bogyeszhez fordult. Akkor utoljára. Eldöntötte, hogy ő az erősebb. Ennek pedig lassan három hete. Azóta van együtt Mattel, s visszatért az igazi Bonnie. Aki mosolyog, türelmes, és, akit megmentett a vaskeresztes lovagja. :)

2013. augusztus 11., vasárnap

15.- Szeszélyes káros szevedéllyel

Zilált lelkivilágától kísértve, járkált fel-alá a szobában. Járt az agya. Tudta, ha abbahagyja ezt az egészet, ha folytatja, soha nem lesz mér ugyanaz. Félt, hogy tud-e nélküle boldogulni, mert a kemikália elhitette vele, hogy egyedül létképtelen. Remegett érte, s mindenki próbálta lebeszélni róla. Gondolkodott ő is, hogy ha ez így folytatódik, mi lesz. Biztos út a teljesebb élet, vagy a koraibb halál felé? Nem tudta... Csak érezte, szüksége van rá még, ha nem is jutott önmagával dűlőre az azt illető kérdésben: "Mennyit ér neki ez az egész felhajtás?" Egy szál cigarettát szorongatott.
Meredten nézve, ahogy minden szívásnál újra és újra felizzik, majd csak a füstje marad. Egy idő után teljesen leég. Míg el nem oltják, addig a hamvas felszín alatt égni fog az igazi tűz. Mely mindent felperzselve képes lenne gigantikus lángokkal nyaldosni mindent, hova elér és megállíthatatlanul, törtetve feléget mindent maga mögött. Mikor már nem állhatta tovább, egyszerűen csak eloltotta, s mint aki még a visszatérés ígéretével indul el, hagyta még egy darabig füstölögni. Taposói alig vitték előrébb, s egyszer csak végigterült a szűk kis kanapén. Nem tudott emlékezni, s lehetetlen vállalkozásnak tűnt számára, hogy a jövőbe nézzen. Halvány álomképek derengtek fel a továbbiakról, amik mégis a múlt részei, mert már rég megvoltak álmodva.
Nehezen, de meghozott egy döntést. Eldobott egy állandó dolgot az életéből, egy olyanért, aki talán nem sokáig marad. Természetesen az esély benne van, hogy évek múlva is úgy gondolja megérte. Majd meglátjuk. Egyelőre a mai nap, csak a holnap reményével kecsegteti. Az újabb cigarettákkal, s az állandóság illatát nem igen óhajtja lengetni a szél. Egyszerűen csak úszik majd az árral s, ha nem fullad bele, máris több lesz valamivel. Legalább tapasztalattal..

2013. augusztus 5., hétfő

14.- Váram romjai

Amikor már a bor is rutinosan csúszik le a torkodon, a sokadik cigaretta sem kaparja már a torkod, és, ha a nap süt is vihar van a szívedben... Akkor jön el a világvége..
Mindenki, aki ismer engem kicsit régebbről (ergo nem 1-2 hónapja) tudja rólam, hogy szinte mindig mosolyogtam. Akármi történt. Nos, a napokban arra a szintre jutottam el, hogy már a kamumosolyt sem erőltetem. Már azok is látják, hogy baj van, akik amúgy nem is tudnak rólam sok mindent. Nincs erőm még a látszatra is figyelni. Mint a várnál, aminek csak az elejét újították fel, de az amúgy lestrapáltabb állapot jelzi, élt át valaha szebb napokat és nagyobb csatákat is. Magam is így vagyok ezzel.
Várként stabilan tűröm az élet ostromait, de egy nagyobb ágyúgolyó most olyan helyen talált el, hogy összeomlottam. A szívemet törte darabokra.
Ilyenkor egy mm átmérőjű kis valami segít csak, majd várok... Csendben... Füstölgő romként... S hirtelen egy ideiglenes megoldás gyanánt hologramként vetítik oda teljes pompámat, mindaddig míg a vetítő akkumulátora le nem merül, s a kép is megszűnik. Ugyanott vagyok. Majd újra eljátszom ezt a folyamatot, addig míg az akkumulátor ki nem ég.. Lassan már eszembe sem jut, hogy a várat még lehetne renoválni. Akkor is, ha már sosem lesz ugyanaz.
Látom, egyre többen mondanak fel, ebben a folyamatban. Most fog halál biztosan bebizonyosodni, kik állnak mellettem ezekben az időkben is. Sok embert el fogok veszíteni. A folyamat már elkezdődött. Meglátjuk tényleg olyan stabil-e a hátterem, amilyennek gondolom, vagy biztonsági kötelek nélkül ugrok-e fejest a szakadékba. Nem látom a kezdetet, s nem tudom hol a vég. Nem veszem észre az alagút egyik végén sem a fényt. Azt hiszem, most már tényleg baj van. Premi mondta nekem pár hete (pont mikor egy pillanatra úgy tűnt, minden rendbe jön, )hogy egy hónapot ad. Maximum ennyi idő kell nekem egy igazi ideg összeroppanásig. Mindig lehülyézem túlzott realizmusáért és szabad szájúságáért, de beletrafált, mint mindig. Kezdem érteni miről beszélt. Egész eddigi életem minden szegmensén pusztítás megy végbe. Egyedül álmaim, mik még nem hullottak a porba. S mit teszek, ha már szinte semmim sem lesz. Talán a romokon ülve felidézem szép lassan őszinte mosolyaim.
Bonnie és Clyde 


Sok éve nővéremmel és fogadott öcsimmel

2013. augusztus 1., csütörtök

13.- Hintalótól hintaszékig

Ez az időszak nem a felhőtlen boldogságé. Bármennyire is forróbbak a napok, melegebbek a tavak vizei, hidegebbek az üdítők, sötétebbek a bőrök és világosabbak a hajak. Általánosság. Nem megy vele az ember sokra. Még csak azt sem mondom, hogy azért, mert nincs kivel élvezzem a mindennapok apró örömeit. Egyszerűen itt már a mosolymasinámmal van a gond. Mindig arra kényszerít, hogy széthúzzam a számat, hogy mások ezáltal elhihessék, boldog vagyok; legalábbis kiegyensúlyozott. Már akkor is mosolygok, ha sírni volna kedvem. Egyszerűen a génjeimbe van kódolva.
Ritka az az alkalom, hogy mások is láthatják a könnyeimet. Ámbár az utóbbi időben volt néhány precedens... Hagyjuk is. Nem szeretem bevallani, hogy én is egy törékeny ember leszek.
Az ember mindig tologatja a teendőit. Azt hiszi, van még elég ideje rendbe hozni az életét, a konfliktusait. Közel sem biztos. Ezen filózva megértettem, egy rap szöveget (igen, ilyeneket is ismerek xD): "Minden napot úgy élj meg, mintha az lenne az utolsó. Minden mondatot úgy írj le, mintha nem maradna több szó." Ergo bármikor beüthet a krach. Nem biztos, hogy lesz még alkalom kimondani, a magunkban megfogalmazódott gondolatokat. Úgy gondolom, ha kiderülne, hogy öt perc múlva eljön a világvége, akkor az összes telefon a világon foglalt lenne. Mindenki suttogná valakinek a telefonba: "Mindennél jobban szeretlek."
A világon egyetlenegy feladatunk van, amit teljesíteni kell: A hintalótól a hintaszékig igaznak és hűnek maradni... önmagunkhoz. Magunkkal vagyunk a legkevésbé őszinték. Előbb próbálunk megfelelni a legősibb ellenségeinknek, mint önmagunknak. Neki igyekszünk megadni az alkalmat, hogy legyen miért utálnia, hogy ugyanezt mi is megtehessük vele. Ki érti ezt?
A gondolataim csaponganak. Egyetlen pillanatra sem tudok megnyugodni. Nem érzem, hogy tudnék venni egy nagy levegőt és egy percre hátra tudnék dőlni. Igen komoly törések keletkeztek bennem és egyszerre több sebből vérzek. Mégis csak egy "piti" gondon jár az agyam leginkább. Nagyon nyugtalanít.
Igen, megint csak az a balga Clyde... "Ez igazságtalan, nem? Valaki egy reggel úgy ébred fel, hogy eldönti, hogy soha többet nem beszél veled. Nincs ok. Nincs magyarázat. Csak egyszerűen elhagy téged, mintha szart se jelentettél volna neki, és az a legfájdalmasabb, hogy milyen könnyen teszi ezt meg." - ezt az idézetet ma találtam, mégis nagyon passzol a jelenlegi helyzetünkhöz. 
Ha már nyugtom van ébren, mert néha 1-2 percre sikerül kivernem őt a fejemből, hát befészkeli magát az álmaimba. Persze, ezek nem olyan szépek, hogy utána mosollyal ébredjek és az egész napomra rányomja a bélyegét. Egy fenét. Olyan rémálmok, amik után zokogva, görnyedten ébredek fel, s ekképp határozza meg a napomat. Teljesen jó. Nem tudom mit tegyek. Tényleg az jár bennem, hogy nem tudom meddig lesz alkalmam elmondani neki mindent, ami kikívánkozik belőlem. De mi van, ha nem is érdekli egyáltalán? Nem tudom. Félek. Ha pedig nem lesz alkalmam rá, akármi okból, azt világéletemben bánni fogom. Egyszer már eltitkoltam előle, azt amit sokkal előbb el kellett volna mondjak. 
Megint ez lesz a vesztem? A némaság? 


2013. július 29., hétfő

12.- Elmúlt mosolyok emléke

"But I see you in my dreams 
And In the sugar in my coffee
And I drink you from the water
Ans I feel I can't go on
I only see your imprint on the pillow
And the parfume of your hair
Always reminds me
That I can not move along "
Talán ez az, ami a legszebben leírja az érzéseimet... Mindig az az ember jut róla eszembe, aki megszerette velem a Paddyt... Meg átküldte a számot, ami a Death Note főcímdala... Valami nem stimmelt a fájllal és a végén az utolsó pár másodperc egy másik szám egy részlete. Milliárdszor ültem azóta gépnél és szedtem le zenéket, de azt a dalt újra nem vagyok hajlandó. Egy bő éve így van a telefonomon és így is marad. 
Túl sokat gondolok rá. Nem szabadna. Ám ez olyan, mint mikor egy kisgyereknek megtiltanak valamit. Onnantól kezd igazán olthatatlan vágyat érezni iránta. Nos, valami ilyen helyzetben lehetek magam is. Bármi történik, és bármit csinálok mindig az eszembe jut. 
Ma édesanyámmal elmentünk kicsit pancsolni, meg csajos délutánt tartottunk. A képeket visszanézve jó érzés tölti el a szívem... Fájdalommal keveredve. Mert visszamosolyogtam magamra a képernyőn keresztül és ez jutott eszembe: Miért adatik meg nekem ritkán, hogy őszintén mosolyoghassak? 
Persze, hogy egyből Clyde-ra asszociáltam. Én, aki az ő szemében mindig Bonnie Parker voltam, mára csak egy megtört kislány lettem szaggatott álmokkal. Megint csak anya, aki fogja a kezemet és tartja bennem a lelket. Sosem mondja nekem, hogy adjam fel, csak kér: "Várj kincsem... Szerintem ő csak azért nem aggódik, mert úgyis tudja, összevet még titeket a sors." Drága anyukám, nagyon szeretnék hinni neked! 
A fotóra visszatérve még egy momentum erejéig, leírtam a gondolataimat, amik akkor rám törtek. Gondoltam, hogy teljes verset írok, de szerintem ennyi, kivételesen mindent elmond. 

"Egykor hevesebben dobogott a szíved, ha így néztem rád, mára csak kezed lendíted. Volt mikor még miattam vártad enyhet adó éjjeled, s mára az egész semmivé lett. Részünkről csak mosoly mögött a fájdalom, s nagy ritkán kijáró önfeledt pillanat. Mondd meg mindenható a fellegekben mára miért csak ennyi maradt?" 

És ez az, amit tényleg nem értek. Hogy lehetek még ilyen szerencsétlen ilyen téren? 

2013. július 23., kedd

11.- Suit up!-day (röviden)


Egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy kiöltözős napot tartunk. Az viszont eszünkbe nem jutott, hogy mindenkinek szólni kellett volna... Túl logikus lett volna. :) Mókás társaság gyűlt össze, immár külsőségeket tekintve is. Szociális-közösségépítő program gyanánt fotózgattunk, dumáltunk, iszogattunk... Ergo csak a szokásos. Ha nem én lennék én, irigyelném magamtól ezeket a jó hangulatú estéket. Ilyenkor jövünk rá, hogy nem a külsőségek teszik az embert azzá, aki. A különbségek pedig  kiküszöbölhetők. Ám érdemes megörökíteni néhányat a boldog pillanatokból. Nem azért mondom, hogy utána azon a kék- közösségi portálon elindulhasson a likevadászat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeket a pillanatokat nem tettem közzé, de mégsem ez a dolog magja. Egyszer élünk. Így minden pillanat az életünkben egyedi és utánozhatatlan. Kár lenne ezeket nem megörökíteni, hiszen min fognak majd nevetni a gyerekeink 20 év múlva? :)




2013. július 21., vasárnap

10.- A bástya a sárkány és a békakirályfik

A pénteki nap a depressziósok és az idegbetegek napja volt. Erre sikerült ráébredjek. Mindenki ki volt készülve körülöttem és vagy össze-vissza kicsapkodott minden üveget, ami "leállt vele kötekedni". Ez nem csak az alkohol hatása volt ismerősi körömben. Talán a hold állása, és a klíma az oka... Esetleg a mindenkinél szinte sorszerűen egyszerre összeálló negatív körülmények. Ha a vonzás törvénye létezik (márpedig szerintem van és punktum) akkor még a rezgéseink is egy hullámhosszra kerültek. Márpedig, ha az elméletem stimmel, akkor nem túl pozitív dolgok várnak ránk...
Ámbár igyekszem pozitívan hozzáállni mindenhez, még ha ez elég meddő próbálkozásnak is tűnik.
Mindig is erős embernek tartottam magamat. A padlóról mindig felálltam, a legnagyobb pofonok után is... Egyedül. Mefedron szerint, azért mert ezt én választottam. Nem lett volna rá szükség, mert lettek volna, akik segítenek.
Ezen magam is gondolkodtam. Talán az embereknek megszavazott bizalmam elveszítése az igazi ok. Félek megbízni másokban, ha bajban vagyok. Természetesen ez nem azt jelenti, h bennem nem lehet megbízni. Bárkinek, aki nekem fontos, problémája van, én azonnal állok a rendelkezésére. Csak én nem merek ennyire bízni másokban. Ha valaki segítene nekem, kiszolgáltatottnak érezném magamat. Belehalnék, ha nekem ilyen szinten kellene függjek valakitől.
A szombati nap, viszont a beszélgetések napja volt. Ezalatt pedig nem a felszínes csevejeket értem az új ruhákról, az időjárásról, vagy az aktuális kiszemeltről. Egyszerűen csak jó érzés volt, hogy más mondandója által döbbentem rá arra, ki vagyok és mit is akarok. (Még, ha én sosem tudom igazán, akkor is van ami megfogalmazódott bennem.)
Nehéz bevallani magunknak, hogy rosszul csináljuk. Hogy minden, amiben hittünk sosem létezett. Hogy volt, aki nem megmászta a bástya magas falát, amit magam köré építettem, hanem lerombolta. Mikor már csak porfelhő maradt, mosolygott és távozott. Évek munkáját döntötte le, egyetlen apró mozdulattal, s most hol egyedül, hol számomra fontos emberekkel próbálom újjáépíteni a falat. A belterületre csak az léphet, aki az építésben segédkezik. Akinek pedig ez az egész köszönhető, az az ember ott ül egy fa hűst adó árnyékában, sörözik, és mosolyogva lesi, hogy futunk ki mi munkások a határidőből...
Néha azt kívánom bárcsak esett volna le és halt volna szörnyet, mielőtt megölte volna a toronyt védő sárkányt is.

2013. július 19., péntek

9.- "És reggelig lógtak a bitón"


A dal szövege találó. Annyiszor olvastam már el, hogy lassan már megjegyzem. A baj, hogy ez is emlékeket idéz fel. Aki boldog az zenét hallgat és élvezi. Aki meg nem, az megérti a szöveget és magáénak érzi. Ez a jó az egészben, hogy hangulatodtól függetlenül tudod élvezni. A teljes szövege így szól:

"A vezér lánya volt, a fiút tolvajként ismerték. De egymásba szerettek. Titkos légyottok az éj leple alatt, fogadalmat tettek egymásnak. Egy ködös napon a fiút elvitték, hogy megöljék a börtön falai között. Mikor a lány elszökött vele, hirtelen elkapták őket. És reggelig lógtak a bitón. Sok év eltelt, maradványaik is eltűntek és senki nem emlékezett az igazságtalan mészárlásra. Feledésbe merültek, csak a klán vezére gyújtott gyertyát lányáért. De mindenkinek meg kell fizetnie a bűneiért, amiket elkövetett és egy szerelmes szíve soha nem felejt. Egy szellem a sírból nem fogadta el végzetét. Mert egy haraggal teli lélek halhatatlan. Fájdalmas hívogatás hallatszik a sírból, messze-messze. Mikor az északi szél újra kiáltja nevét... Mindörökké.
Felkelt szürkületkor, hogy bosszút álljon minden bűnért. Előjön az árnyékból, hogy csillapítsa szenvedését. A harag vezette, nem feledte bánatát. A végtelen fájdalom idézte elő a szellemet a sírdombról. Mikor a nap lemegy, egy ártatlan lélek eljön a bűnösökért-szól a jóslat. Valaki eltűnt a városból, csak a kiltjét találták meg, egy hideg holttest feküdt a kikötőben. A sötétben kezdődött hét halálos éjszakája és egyre kevesebb az áruló. És a fájdalom megmarad, mert a bosszú nem helyettesítheti a megnyugvást és a harag sem mentheti meg a lányt."


Jelenleg én ezt a számot magaménak érzem. A hideg ráz, mert már erről is álmodok. Mostanában ez a jelenet éjjelente meglátogat, s nem hagy szabadulni a gondolattól, ami napközben is a fejemben jár. Mindezek mellett még a múlt képe is vissza-vissza köszön. Néhány fotográfiával, s gondosan lejátszott dallammal emlékeztet a röpke boldog pillanatokra, majd a kettőt összekapcsolja és távozik. Mit hagy maga után? Rengeteg kételyt és kérdést. Jövőképek tömkelegét tárja elém. Én meg csak ülök féligszítt cigaretta a kezemben, s íze a számban, miközben meredten bámulok magam elé, s életem filmjét nézem. (A hang Dolby Digital és a 18-as karika a film egyes részein igencsak elkél. ) Egyik pillanatban nevetek, mert az életet nem szabad komolyan venni, hiszen ezt a játékot nem éljük túl. A következő momentum pedig egy apróbb-nagyobb esemény okán szolgáltat okot arra, hogy kicsorduljon (jó)néhány csepp könnyem. Egyik percben még sziklaszilárdan állom a kemény boxoló (az élet ütéseit), s nagyképűen (kissé flegmán) közlöm vele: Csak ennyit tudsz? Amíg pedig nevetek az előző, eredetileg keménynek szánt simogatáson, addig olyan rúgást kapok gyomorszájba, hogy a mentő visz el. Ott pedig közlik: Belső vérzés. Nem tudni, megéri-e a holnapot... Jelenleg (ami nálam csak erre az egy adott pillanatra vonatkoztatható) nem látom ilyen tragikusnak a helyzetet. Semmi kritikus állapot. Egyszerűen, csak éjszaka van és ő mellettem lóg a bitón...



2013. július 17., szerda

8.- A rejtélyes rajongó

Szokásos a helyzet. Nem tudok aludni. Nem azért, mert a cyber világ annyira magához láncolna... Egyszerűen csak nem éreztem fáradtnak magamat.
Jelenleg forognak kis fogaskerekeim, ki a fene lehet.... Ja, hogy nem avattalak be titeket a részletekbe? Akkor ideje mesélnem...
Mondtam anyunak hagyja nekem még egy kicsit itt a "pötyögit" mert pár dolgot meg szeretnék nézni. Rábólintott, s nagy szerencsémre (??) nem mondta, hogy tegyem el hamar, úgyhogy ezért ülök itt még hajnali negyed 4-kor is. Azt hiszem (??) nem bánom...
Pont a minap panaszkodtam Picurinak, hogy kihaltak a romantikus és a rejtélyes férfiak... Esetleg egy-kettő maradt meg az utókornak, mutatóba. Nos, megszólaltam. Tudjátok, van az a kérdezgetős oldal az ask.fm és a macska rúgja meg, hogy nem kapcsoltam ki a "névtelen kérdezés" funkciót. Kis ideje már böngésztem, mire kapok egy üzenetet a most már "Mysterion"-nevű úriembertől. Az első üzenete így szólt:
- Szeretlek pedig nem szabadna :/
Na, ez volt az a pillanat, hogy majdnem kiesett az egér a kezemből, s felmerült bennem az is, hogy félrenyomott-e... Nos, a későbbiekben rájöttem, hogy vagy valaki irgalmatlanul meg szeretne szívatni (akkor ez egy aljas tréfa) vagy léteznek még igazi megoldásra váró rejtélyek. Egy embert lőtt ki, aki eszembe jutott, bár ezzel elég messze jutottam. Ki lehet? A fiatalemberbe pedig szorult egy jó adag művészi hajlam, midőn a következőt kaptam tőle: "Kilétem maradjon hát titok, tán mindkettőnknek így jobb.. Csókodért megküzdenék, tűzön s vízen által mennék..." - faggatom kilétéről, s ő megint csak válaszol: "Nem tehetem, szebben szólva nem merem.." - próbáltam utalni rá, hogy nekem mondhatja bárhogy, de ilyen választ kaptam rá: "Szívem tiéd immáron, nevem tán megtudod a nyáron.. Felfedni kilétem még nem merem, hisz belsőm farkasokkal teli verem.. Hol a józan ész, s a szív, élet-halál harcot vív.." Erre csak azt kérdeztem: Immáron vagy régóta? Mire ő: "Régóta.. Csupán így jött ki a rím.. De inkább befejezem a rímelést." - említettem neki, hogy mivel ismer ezért tudhatja, hogy majd megpukkadok, hogy megtudjam ki ő... (Hát kinek az oldalát nem furdalná a kíváncsiság?) "Tudom, és az az érzésem, hogy ha megtudod kapok a buksimra. :)" - túl jól ismer a fiatalember... Érzem, a válaszából... Mondtam neki, hogy elég jól ismerhet, mire jóformán gondolatolvasóként reagált: "Ilyennel nem tréfálnék soha, főleg nem veled. Kérlek, bocsáss meg, ha némileg "kicsaptam a biztosítékodat", nem ez volt valódi célom. Cserébe elárulok valamit, ami tudom, hogy megfordult a fejedben: Semmi közöm Clyde-hoz. Kívánok neked, további szép estét/reggelt. Csókolom a kis kacsóidat." - és kész vagyok... Annyit tudtam meg, hogy 2-3 éve ismerem, de nem jutottam sokkal közelebb. Akik  eszembe jutottak, nem lehetnek... Egyikük sem... Ki az a rejtélyes Mysterion?

2013. július 12., péntek

7.- Röviden

Kimaradt 3 nap, hogy nem írtam. Tipikus női logika, hogy pontosan ennyi ideje filózok azon, hogy le kellene ülni írni...
Igazából az elmúlt napokban sem történt semmi rendkívüli. Csak pár olyan jó dolog, amire még akár idős koromban is szívesen emlékszek vissza. Például a tegnap este. Ültünk, borozgattunk hármasban és kifejezetten jó volt, hogy nem voltak köztünk lányok (persze, rajtam kívül). Felettünk a csillagokkal teli ég, kezünkben egy üveg bor, egy vörös macska, és beszélgettünk. Nagyon jó érzés volt.
Egyetlen probléma igazából, hogy manapság, amikor kijárkálunk szit-re, csak szakmájukat végző lábtátogatós hölgyekkel találkozunk leginkább. (Kivétel azért akad egy-kettő) Csak a nagy része korcs...
Szóval, voltaképpen az elmúlt pár nap a pihenésről és a barátokról szólt. Egyetlen bajom csak az, hogy egyszer sem voltam még Orfűn idén. Pedig kissé már pancsolhatnékom van. Jövő hétvégén meg nem fogunk tudni menni, mert én megyek Dombóvárra... Hoppá, majdnem elszóltam magam ;) Lesz ám élménybeszámoló rendesen ;) Addig is fárasztalak benneteket "unalmas" hétköznapjaimmal. :)

2013. július 10., szerda

6.- Konfliktuskezelés

"Az agresszió nem megoldás!"- mondta mindig édesanyám, akinél kevés türelmesebb embert ismerek, bár életében szerintem nála is elszakadt egyszer-kétszer a cérna. A tanulság, pedig a régi: Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt! (Bár nálam pont skorpiót, de ez most teljesen lényegtelen. :)) Nos, a lényeg az, hogy az elmúlt... hmm... jó pár órám arról szólt, hogy diplomáciai készségeimet fejlesszem (vagy legalábbis, szinten tartsam). Az eredménnyel elégedett vagyok. Mindig igyekszem konkrétan mégis óvatosan megmondani a véleményemet ( leginkább, mert én sem tűröm el, hogy velem valaki nem megfelelő hangnemben beszéljen.) Bár egyik ismerősömet "kipécéztem" állítása szerint. Idézem (szabadon) " Nem értem. Minden nap beszólsz, oltogatsz és én mégis mindig idejövök hozzád beszélgetni. Komolyan mondom, mintha igényem lenne arra, hogy bunkó legyél velem. " Valamint a továbbiakban azt is volt olyan kedves közölni, hogy szerinte engem ez (is) vonzóvá tesz. Ettől függetlenül nekem biztos, hogy problémám van vele. De igazából azon kívül, hogy időnként a falra mászom tőle, mert marhára idegesítő, semmi gondom nincsen szerény (pff... xD) személyével . :) Csak vannak emberek, akik nehezen értenek a szóból. ( A félreértések elkerülése végett, kicsit én is ilyen vagyok. Csak én magamat szívósnak és kitartónak nevezem. A kettő azért igen más... ) Ma úgy döntöttem letisztázom a dolgokat és minden körülöttem levővel, akivel voltak nézeteltéréseink, tisztáztuk. Rövidre zárva pedig, sokkal egyszerűbb leülni és megbeszélni a gondokat, mint elmenekülni, vagy támadni. Ezt a jövőben pedig igyekszem még gyakrabban megfogadni.

2013. július 8., hétfő

5.- Film által változó élet

Pár nappal ezelőtt láttam életemben először a "Három méterrel a felhők felett" című filmet, s a bő másfél órás (lehet, hogy volt az 2 is) játékidő után jóformán tombolva mentem ki rágyújtani. Szitkozódtam, mint egy kocsis, hogy "Hogy lehet ilyen vége ennek a filmnek? Miért nem Happy End?" Aznap megfogadtam, hogy többet én ezt a filmet meg nem nézem! A fogadalmamat már másnap megszegtem. (Ez ugyanolyan, mint mikor a dohányzásról akartam leszokni...Bár, azt hiszem azt már lehet, hogy aznap :)) Másodszorra rájöttem, oka volt annak, hogy én pont most néztem meg ezt a filmet. Nekem az jött le ebből a filmből, hogy meg kell tanulni továbblépni. Minden pillanat, minden felvonás csak egyszer játszódik le életünk színpadán. S, ha megpróbáljuk újrajátszani, úgy járunk, mintha a premieren ugyanazt a jelenetet próbálnánk kétszer lejátszani egymás után. Az eredmény: csak kudarc lehet. S a legnagyobb gond nem a közönség fujj-olása lenne, hanem  magadnak levont konzekvenciád. Mikor rájönnél, hogy nem működik. Hogy az egész színdarabra hatással van, ha ezt elrontod.
A film utolsó mondatai így szóltak "Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el az a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatodul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők fleett " Először, szó szerint értelmeztem. Miszerint a srác esélyt nem lát arra, hogy még egyszer ennyire boldog legyen. Ezzel, ilyen formában nem értettem egyet. Ám mikor átgondoltam, rájöttem mire célzott ezzel. Ugyanazt az érzést kétszer nem élhetjük át. Ez az igazság. Bármennyire szeretnénk nem ritkán visszatérni életünk legboldogabb fejezeteihez, nem fogunk tudni. Ebbe vagy beleőrülünk, vagy beletörődünk. Más verzió nincs. Ha folyton a múltba tekintünk, esélyt nem adunk magunknak arra, hogy legyen jövőnk, hogy átélhessünk újra boldog pillanatokat.
Én egész eddig így éltem. Mindig azokat az embereket próbáltam "visszaszerezni", akik kiléptek az életemből. A film rádöbbentett, hogy okkal nem tartoznak már hozzám. Ha az élet (a karmám, a sors, vagy a nem létező véletlen) úgy akarja, úgyis visszatérnek. Ha akarom, ha nem. Nem én fogom megválasztani azt, hogy kik lépnek be, és kik távoznak hosszabb-rövidebb időre. Hiszek abban, hogy valamilyen szinten én irányítom az életemet. Hogy az érzéseim által mágneses rezgéseket bocsátok ki, amely hasonló dolgokat hoz vissza az életembe. Amikor nem voltam lista a gyakorlatban alkalmazni, az életem is más mederben folyt. (Ha valakit bővebben érdekel a téma, akkor ajánlanám neki Lynn Grabhorn: A Vonzás Hatalma és Esther és Jerry Hicks- A Vonzás Törvénye című könyveit). Előre szólok, mielőtt valaki nekiállna, hogy a két könyv kissé ezoterikus. Ha nem fogadod el ezeket a nézeteket, neki se' állj!
Visszatérve, sok év urán először kezdem azt érezni, hogy gubancos életemben először kezdem kibontani a csomókat, s mintha mázsás kő zuhanna le rólam azzal, hogy nem kergetem tovább a múltamat... A mának és a közeljövőmnek óhajtok élni a továbbiakban. S jobb kilátásokkal indulok neki a mának, mint az elmúlt hetekben-hónapokban bármikor.

2013. július 7., vasárnap

4.- Esőcseppek

Ritka az a pillanat, amikor velem nem történik semmi. Most sem volt erre példa. Az élet sosem hagyja nekem, hogy unatkozzak. Még, ha a napok össze is mosódnak, akkor is emlékszem, hogy tegnap szombat volt. Egy barátokkal töltött este, nevetésekkel teli pillanatai után, kissé magam is derűsebben látom a világot. Elkapott minket az eső. Egy darabig kinn álltam, és hagytam, hogy a hűs cseppek nyaldossák arcomat. Mintha alice-i csodavilágom minden apró hernyónyi problémája könnycsepphez hasonlatosan végigfolyt volna az arcomon, majd lecseppent volna, s mikor földet ért, összefolyt a társaival, 'kik nagy pocsolyaként hömpölögve gurguláztak végig a Szent István téri betonon, majd kis örvényként összefolyva egybeolvadtak a csatorna szennyvizével. Csodálatos érzés volt az a pár pillanat. Majd leültünk az egyetlen közeli fedett helyre.   Csak néztünk... Csak bámultunk ki a fejünkből és mosolyogtunk. Éreztük, hogy ez az igazi barátság... Ezek azok a pillanatok, amiért megéri kimozdulni itthonról és néha fagyoskodni kicsit.